Ha valaki pár évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy harminc méter mélyen, a tenger alatt úszkálok majd óriási teknősök és színes halak társaságában, valószínűleg kinevetem. Először is rövidlátó vagyok, így a búvárszemüvegen keresztül maximum akkor veszek észre egy ragadozót, ha már a lábamat kóstolgatja. Másodszor kifejezetten utálom, amikor víz megy az orromba, vagy kaparja a só a torkomat. Aztán egyszer egy nagyon kedves barátomtól kaptam kölcsönbe egy dioptriás búvárszemüveget. Először csak a derékig érő vízbe dugtam bele a fejem, de már ekkor elámultam. Csinos sárga, piros halacskák úszkáltak az egyik koralldarabnál, és egy átlátszó állatka. Ha valaki korábban azt mondja, hogy ilyen létezik, nem hiszem el.

Ezek után már vállalkoztam arra, hogy próbát tegyek, és palackkal a hátamon is lemerészkedjem a mélybe, természetesen kísérővel. Az oxigénpalackból nehezen jött a levegő, a palack mindig félrecsúszott, ráadásul alig süllyedtem le. Már-már feladtam a próbálkozást, de rábeszéltek még egy kísérletre. Ekkor mellém szegődött egy tapasztalt búvár, aki már szinte az összes világhírű tenger alatti helyet bejárta. Megjavította a palackot, amiből ezután már rendesen jött az oxigén, súlyokat kötött a derekamra, hogy egyszerűbben lesüllyedjek, és adott vagy száz apró tanácsot. Kaptam egy vastag könyvet is, majd kísérőm közölte, hogy két nap múlva vizsga lesz. Ezen kicsit megdöbbentem, de töltöttem ki én már vízijártassági tesztet is franciául, gondoltam, ezen is túlesek. Így is lett, de utána kezdett nehezedni a dolog, jöttek a tengeri próbák, a mentési gyakorlatok, a kritikus helyzetek szimulálása három méteres vízben. Amikor a mellettem gyakorlatozó orosz turista beverte a fejét a korallzátonyba, már arra gondoltam, hogy abbahagyom, de szerencsére nem így tettem. Rájöttem, hogy a legfontosabb a nyugalom, és mivel nem vagyok ideges típus, szép lassan beleszerettem a búvárkodásba.