Emiatt él negyvenmillió ír származású ember az USA-ban
[Farmosi Nóra] publikálva: 2025-01-21 00:00:00 | Nyomtatás
Jelenleg az Egyesült Államokban mintegy 40 millió ember tartja magát ír származásúnak, míg Írországban és Észak-Írországban kevesebb, mint hétmillió ember él. Jelentős részben egy társadalmi katasztrófa vezetett ehhez a helyzethez, 1845-ben egy gombafajta megtámadta a legfontosabb terményüket, a burgonyát, és az már a földben megrohadt.
A burgonyavész öt-hat évig tartott és az 1845-ben még nyolcmilliós lakosságból kétmillió éhen halt, vagy az éhezés miatt betegségekben hunyt el. Kétmillió kivándorolt, nekik a családjaik minden pénzüket odaadták az útiköltségre. A lakosság négymillióra csökkent.
Az is nyilvánvaló, a kétmillió, az Egyesült Államokba kivándorolt ír még évtizedeken keresztül rengeteg honfitársát ösztönözte arra, hogy utánuk menjenek, hiszen a tengerentúlon sokkal szabadabban élhettek, mint az angol uralom alatt. A burgonyaveszedelem tehát 1845-ben kezdődött. A burgonya Peru és Chile hegyvidékén őshonos, az ott élők körülbelül 7000 éve fogyasztják. Európába a 16. században Pizarro, az inka birodalom meghódítója révén került.
Írországban még abban a században meghonosították, nem igényelt különösebb gondozást, és sokkal alkalmasabb volt az éghajlat termesztésére, mint például a búza. Így ez lett a legfontosabb táplálék, az alapélelmiszer, hús csupán ritkán került az emberek asztalára. (Magyarországon csak az 1880-as években kezdtek komolyan foglalkozni vele, hiszen az itteni földeken a búza, a kukorica nagyon jól ment.)
Olyan ugyan megtörtént, hogy valamelyik évben rossz volt a termés, ám a következő években helyre állt a világ rendje, jól fizetett a krumpli. Ezért 1845-ben még nem aggódtak igazán, csak 1846-ben kezdték sejteni, hogy itt valami szörnyűség történik, ez nem rossz termés, hanem egy rohadó fekete massza. Körülbelül 1850-ig tartott az éhínség, az áldozatoknak állít emléket Dublin városában, a Liffey-folyó partján álló szoborkompozíció. De az egész országban vége-hossza nincs a Nagy Éhínségre (Great Famine) utaló emlékhelyeknek. Ír nyelven ezeket az időket An Drochshaol-nak mondják, ami körülbelül annyit jelent, hogy „rossz élet”.
Megoszlanak a történészi vélemények arról, hogy az angol kormányzat tehetett-e volna többet, például az angliai raktárakban lévő búza és más gabonák Írországba történő szállításával. Az angol, pontosabban a brit miniszterelnököt (hiszen ekkor már megszületett Nagy-Britannia) már 1845-ben értesítették arról, hogy Írországban katasztrófa fenyeget. Számos furcsaság történt, az írországi helyzetről szóló jelentések szőrén-szálán eltűntek, amelyek pedig nem jártak így, azok óvatosságra intettek, miszerint az Írországból érkező hírek nem egyszer túlzóak, és az igazság ellenőrzése érdekében először is meg kell várni a betakarítás végét. Ám az eredmények végül annyira rosszak voltak, hogy bizottságot állítottak fel a helyzet tanulmányozására. Jó kérdés, hogy az ekkor már éhező írek mennyiben tudtak „jóllakni” a bizottsággal.
1847-47-ben tovább folyt az áldatlan „sóhivatali munka.” Törvénymódosítások születtek, javaslatok a közpénzekből történő terményvásárlásokra, de sokan ellenezték az állami támogatásokat, a minisztertanács is összeült, ám üléseit minden esetben későbbi időpontra napolták. Annyi érdemi döntés született, hogy az Egyesült Államokból vásároltak 100 ezer font kukoricát, ám ez gyakorlatilag öt százalékát jelentette az ír mezőgazdaság veszteségeinek. 1847-ben egész Európában nagyon rossz volt a termés, 1848-ban pedig forradalmak törtek ki, általános volt a káosz, a felfordulás, a háborúk. A brit kormány próbálkozott közmunka-programmal, ám a legyengült emberek nehezen tudtak teljesíteni.
Megindul a kivándorlás, aki tehette menekült, számos esetben több család adta össze a pénzt a szerencsés potenciális túlélőnek. Ugyanis a köznyelvben ezeket a hajókat „úszó koporsóknak” nevezték, mert minden ötödik ember meghalt az Amerikai Egyesült Államokba történő átkelés során. De ötből négy ember élve megérkezett az Újvilágba. 1848 végén felkelés tört ki, ám elbukott és a vezetőket deportálták. A sors iróniája, nekik nem kellett éhezni az amúgy nagyon szűkös fegyenckoszt ellenére sem. A helyzetet 1849-ben már érthetően járványok súlyosították, megjelent például a kolera, amely szintén óriási pusztítást végzett a legyengült szervezetekben. Az éhínség 1850-51-ben ért nagy nehezen véget, az íreket addigra már jócskán meggyűlölték a brit kormányt, amelyet akkor és napjainkban is sokan hibáztattak, hibáztatnak. Összességében kijelenthető, az éhínség hatása hosszú évtizedekig tartott.
Az 1850-es években New York lakosságának egynegyede már ír volt, több ír élt itt, mint Dublin városában. Dr. Szedmina Lívia egyetemi tanár szerint 1847 első hónapjaiban több mint 200 ezren szálltak az Újvilágban tartó hajóra. Voltak szerencsés elszegényedett földbérlők, akinek maguk a földbirtokosuk biztosított jegyet az Újvilágba tartó hajóra, mások az utolsó pénzüket is jegyre váltották. Az évek pusztító méretű burgonyavészeket hoztak, érdekes módon, a kivándorlók száma 1851-ben tetőzött.
Nem csak Írországra, de Amerikára is nagy hatással volt az írek migrációja. A századfordulóra már három és fél millió olyan ír gyerek született, akik már az új hazában születtek. Az USA-ban élő írek munkájukkal, keresetükkel már a kezdetektől igyekeztek az Írországban maradtakat pénzügyileg segíteni, mivel a kis földbérlők gazdasági helyzete az 1850-es években sem javult látványos mértékben. A becslések szerint az 1850 és 1855 közötti időszakban az ír kivándorlók 1.2 millió fontot juttattak vissza családjaiknak Írországba.
A 19. századi Amerikában az ír bevándorlók képezték a legszegényebb és egyben legképzetlenebb migránscsoportot, mégis alig egy generáción belül jóval feljebb kerültek a társadalmi létrán. Mire megérkezett a következő tömeges bevándorló hullám, addigra nem az írek álltak a legalsó lépcsőfokon, és ezt jórészt angoltudásuknak és verhetetlen szervezőképességüknek köszönhették.
Az ír-amerikaiak beleszövődtek az amerikai életbe: a fizikai munkások segítettek felépíteni a városokat és a vasúti hálózatot, a katolikus nővérek az iskolában tanították az Írországból érkezettek már Amerikában született gyerekeiket, az ír származású szolgálólányok igyekeztek férjhez menni és saját ingatlanukban saját otthont teremteni: ők voltak a „csipkefüggönyös írek”, mivel a csipkefüggöny jelképezte mindazt, amit az Óhazában nélkülöztek. Az ír-amerikai bevándorlók többsége mégis ragaszkodott az ír-lakta negyedekhez, amelyekre általában ír származású „főnökök” felügyeltek, az ír járőrökkel és balesetek esetén, az ír tűzoltókkal együtt. Egy-egy ilyen negyed gócpontjait a kocsmák jelentették, mind társadalmi, mind politikai értelemben.
Drávucz Péter riportja
Galéria:
A kategória további hírei:
Egy magyar recepciós mesél
Életveszélyes a túrázás
3. Emeletes ülések a repülőkön
Ez (is) lehet a jövő
Több mint 100 világörökségi helyszín tűnhet el
5. Döbbenetes emberek szavaztak vasárnap
Zárcsökkentést és táncos játszóteret kért a két szavazó
Két év tombolás után csak a férj
7. Nádas Tamás barátom emlékére
Lezuhant a műrepülő világbajnok
8. Csodanövény válthatja ki az antibiotikumokat
A kerti sarkantyúka a 2013-as esztendő gyógynövénye
9. Blöff - Nem lehet méregteleníteni a testünket
Zacher Gábor toxikológus elmondja az igazat
Szex kölcsönbe
1. Ezek voltak a legnagyobb szerelmek 2023-ban
Sztárjainkat is utolérte a szerelem
2. Tönkretette Marilyn Monroe ruháját Kardashian
Hiányzó gyémántok
3. A lelked mélyére ás le ez a személyiségteszt
Készen állsz?
4. 5 tuti tipp a boldogabb élethez
Így szabadulhatsz meg a negatív érzelmektől
5. Ez a legizgalmasabb csillagjegy
Elmondjuk, miért!
6. Ez a 3 csillagjegy őrjítően érzéki és szexi
Köztük vagy?
7. Jolie keményen megvádolta Pittet
„Történt családon belüli erőszak…”
8. Tovább dagad a Nagy Feró botrány!
Majka kiborult: Miért kell ilyen álszent sz.rnak lenni?
9. Nagy titokban házasodott össze a sztárpár
Nem akárhol buktak le
10. Öngyilkossággal kokettált az álomesküvő után
A királyi családban sem fenékig tejfel az élet
Szépség és kitartás