Meglepő lehet, ám a zsúfoltság ellenére Tokió nagyon is vonzó, élhető város. A Global Finance minden évben közzéteszi a legélhetőbb városok listáját, és 2020-ban Tokió végzett az élen. Amit egyébként én el is hiszek, mert a japán kultúra, életmód, az emberek hozzáállása csodálatos. Ha megálltam a metróban, vagy bárhol, és elővettem a térképet, nem volt olyan, hogy ne jött volna oda egy japán polgár. Akár többen is, nők, férfiak vegyesen. A rosszindulatúak szerint nemegyszer az angolt szeretnék gyakorolni, ám ezen a dolgon most lépjünk túl.

Maradjunk Tokió embertömegeinél. Népsűrűsége duplája a budapestinek, és ebbe még nem számítanak bele a turisták. Belőlük 2024-ben 37 millió érkezett Japánba (ezzel benne vannak a legnépszerűbb országok top 10-es listájában), és ezen belül is 16 millió Tokióba. Erről az országról évtizedeken keresztül lehetne írni és egy emberi élet nem elég megismeréséhez. A Shibuya kereszteződést is két órán keresztül figyeltem.

A zsúfoltságnak természetesen számos negatív hatása van. A helyi infrastruktúra, a szállodák, az éttermek, a tömegközlekedés és a többi nem bírja már ellátni, kiszolgálni az áradatot. A lakosok nyugtalanokká válnak, mert a megszokott életrendjüket felborulni látják, éjjel pedig nem tudnak aludni a hangoskodás miatt. Nem pusztán Tokióra jellemző mindez, sorolni lehetne az európai városokat is, Velence, Amszterdam, Barcelona, Tallinn, Szantorini. Utóbbi esetében e sorok írásakor a természet ideiglenesen megoldotta a kérdést, a földmozgások miatt az állandó lakosokat is ki kellett telepíteni. A városok vezetései mindenhol más módszerekkel próbálják megoldani a kérdést. Mindezek ellenére Tokió egy kitűnő város, parádés látnivalókkal.

A Shibuya útkereszteződés pedig legalább olyan híres, mint Victor Vasarely (Vásárhelyi Győző) Zebra című festménye.

Az útkereszteződést egy toronyház tetejéről is lehet fotózni, videózni, ám a földközelben is jól mutatnak a zebracsíkok.

Igaz, a forgalom részbeni magyarázatul szolgálhat, hogy több metróvonal, vasútvonal fut itt össze, bár a központi állomás előtt sem kisebb a tömeg.

Haladjunk is egy újabb negyedbe, a Harajukuba, ez Tokió divatközpontja, a legdrágább és a legolcsóbb kínálat egyaránt megtalálható benne. Az utcákon a helyzet változatlan. Adja magát a kérdés, mi az oka annak, hogy ilyen zsúfoltság mellett is kitűnően működik minden? Mert személyesen tapasztalhattam, a városi legenda igaz, a japán vonatok tényleg nem késnek. A magyarázat a japán társadalomban legendás fegyelmezettségében rejlik. Hasonlót csak Szingapúrban tapasztaltam, sehol másutt.

Nem láttam olyat, hogy valaki ne állt volna be a sorba a vonat, a metró, az autóbusz állomásokon. Ennek praktikus oka van, ekkora tömegben csak így tudnak elindulni a járatok. Ha kinyílnak az ajtók, nincs lökdösődés, tolongás. A mozgólépcsőkön mindenki fegyelmezetten a baloldalra áll.

Mindez nem jelenti azt, hogy a Harajukuban nem egymás lábát tapostuk volna.

Viccesen hangzik, Japánnak demográfiai gondjai vannak, igen, minden évben négyszázezerrel többen halnak meg, mint születnek. Nagyon sok szakember figyelmeztetett már, hogy a szigetország sebesen robog a demográfiai katasztrófa felé, amely majdnem egy visszafordíthatatlan folyamat. Tizenötödik éve drasztikusan csökken a születések száma, az előrejelzések szerint 2050-re csak százmillió japán lesz. (A lélekszám jelenleg 125 millió.)

Felmérések szerint a japán fiatalok egyre kevésbé hajlandóak házasságra lépni, vagy gyermeket vállalni: elbátortalanítja őket a munkahelyek kilátástalansága, a fizetésekhez képes aránytalanul magas megélhetési költségek és a dolgozó nők, illetve anyák számára külön terhet jelent az ottani vállalati kultúra.

Bármilyen furcsa, az is gazdasági problémát okoz, hogy a japánok világviszonylatban is kiemelkedően hosszú életűek, a várható élettartam a férfiaknál 78,8 év, a nőknél 85,6 év, ami elképesztő. (Japánban minden évben harmincezer ember éri el a századik életévét.) Magyarországon ez az adat férfiaknál 72,4 nőknél 78,9. Japánban minden évben harmincezer ember éri el a századik életévét.

A Harajukuból elmentem a Ginza negyedbe, ez Tokió legismertebb üzleti és szórakoztató negyede, áruházakkal, boltokkal, éttermekkel, kávézókkal, játéktermekkel. És rengeteg emberrel.

Úgy gondoltam, éjszaka talán kisebb lesz a forgalom, ám nem. A Roppongi negyedben mindenütt bárok, diszkók, klubok, éttermek, óriási hangzavar, nyüzsgés fogadta az embert. Állandóan jöttek oda a szórakozóhelyek emberei, akik között nagyon sok volt afrikai, ők egyértelműen a fekete kontinens olyan országaiból jöttek, ahol az angol hivatalos nyelv, és ezért a japánoknál jobban beszéltek angolul. Sok helyre egyébként csak japánnak lehetett bejutni, külföldinek nem, pedig talán ezek lehettek a legérdekesebbek.

A Shinjuku negyedben is hasonló volt a helyzet, klubok, kocsmák, pubok, kávézók, mozik, színházak, karaoké-helyek, masszás szalonok, show műsorok, pacsinkó-játéktermek várták a nagyérdeműt. Ami a pacsinkót illeti, ez a japán népbetegség. Acélgolyókkal játsszák, ezeket berakják a pacsinkó gépekbe, amelyek leginkább a mi flippereinkhez hasonlítanak. A cél: a golyók eljuttatása a meghatározott helyekre. Ha sikerül, még több golyót nyerhetnek, ezeket a közeli üzletekben válthatják be pénzre. Az üzemeltetőknek a játékból származó éves bevétele 400 milliárd dollár.

Be is mentem egy ilyen játékterembe. Zsúfolásig volt, akár az utca.

Drávucz Péter riportja