Széles mosollyal álltam a Club Alemán, vagyis a Német Klub épülete előtt. Létezik ilyen, németek 12 ezer kilométernyire Németországtól? A lakosság azért már alapvetően chilei, ám rengeteg a német keresztnév. Pablo Glaser, Alejandro Müller, Javier Gottwald, Diego Schuster… Természetesen ők kitalált személyek, ám a valóságot jól tükrözi a nevek szimbiózisa. Első kérdés, hogyan kerültek ide a németek, pontosabban hogyan kerültek több tízezren egész Chilébe a 19. század folyamán?

A mai Közép- és Dél-Amerikát meghódították a spanyolok, a konkvisztádorok délen a Tűzföldig, északon a mai amerikai-kanadai határig jutottak el. (Nem véletlen, hogy egyes amerikai államoknak a mai napig olyan neve van, mint Kalifornia, Arizona, Texas, Nevada, Új-Mexikó, Montana. Dél-Amerikában Brazília természetesen kivétel, mert portugál gyarmat volt.)

Ám a hódító spanyoloknak nem minden terület tetszett, volt ahol városokat alapítottak, volt ahol néptelen maradt a terület. Ezek a területek egyébként nem voltak néptelenek az európaiak érkezése előtt, indián törzsek lakták, akiket részben a spanyolok, nagyobb részben az általuk, az öreg kontinensről behurcolt betegségek irtottak ki. Egykoron, a mai Puerto Montt város helyén is indián település volt, Mellipulinak hívták, amely négy dombot jelent. A dombok napjainkban is közrezárják a várost.

A 19. században a spanyol gyarmatbirodalom felbomlott, megalakultak az új államok, igaz, még évtizedeken keresztül mindegyikük harcolt valamelyik szomszédjával, de a mai határok végül is létrejöttek. Napjaink Chiléje, észak–déli irányú kiterjedését számítva a Föld leghosszabb országa, a dél-amerikai kontinens nyugati partjának nagy részét jócskán felöleli, a tengerpartjának hossza 4300 kilométer. Sőt, megszerezték Polinézia legkeletibb szigeteit, a Húsvét-szigetet és a Sala-y-Gómez-szigetet. (Napjainkban pedig igényt tartanak az Antarktisz egy részére is, ám ez nehéz menet lesz, mert igényüket egyetlen ország sem ismeri el.)

Adta magát a kérdés, mit lehetne kezdeni a néptelen területekkel? Egy Vicente Perez Rosales nevű diplomata fejéből pattant ki az ötlet, hogy jöjjenek Európából a telepesek. Mivel Chile németországi konzuljaként dolgozott Hamburgban, támogatta, hogy Németországból is minél többen jöjjenek.

A becslések szerint negyven-ötvenezer német telepes érkezett Chilébe, 1853-ban megalapították Puerto Montt városát. Azért kapta ezt a nevet, mert Chile akkori elnöke, Manuel Montt teljes erővel támogatta a német honfoglalást. Az elnök szobrát az alapítás centenáriumára emelték 1953-ban.

Gondoltam, akkor nézzünk körül ebben a kellemes chilei-német városkában. A Club Alemánnal, vagyis a Német Klub épületével kezdtem.

Majd következett a német betelepülés emlékműve - Monumento a la Colonizacion Alemana.

Az egész városon érződött, hogy Chile mindig is Dél-Amerika egyik legstabilabb gazdaságával bírt, annak ellenére, hogy a parlamentáris demokráciák korszaka mellett megtapasztalhatta a kíméletlen diktatúrákat, a katonai juntákat. Mindezt köszönhette ásványkincseinek, a réznek, a foszfátnak. Mindezek megszerzéséhez sokszor háború kellett. Például, a 19. század közepén felértékelődött a nátrium-nitrát, amelyből lőport, robbanóanyagot és műtrágyát lehetett gyártani. Az ásványkincs egyik fontos előfordulási helye az Atacama-sivatag északi része volt, amely akkoriban Peru és Bolívia területén helyezkedett el, bár a határok még nem voltak véglegesítve, és a lelőhelyekre Chile is igényt tartott. Utóbbi megnyerte a salétrom-háborút, és Bolívia Csendes-óceán parti területeit elhódította. (Bolívia akkor lett elvágva a tengerektől, Paraguay a másik tengerpart nélküli ország Dél-Amerikában.)

Úgy döntöttem, akkor megnézem ezt a chilei-német várost. A Csendes-óceán partjánál kezdtem.

Puerto Montt városában az tetszett, hogy emberi léptékű volt minden. Az egyeteme így nézett ki, barátságos, fából épült felsőoktatási intézmény.

A katedrálisa is egyszerű volt.

Korán lefeküdtem, mert tudtam, reggel indulás az Andokba. Puerto Montt városába reggelre kiadós eső érkezett. Mi lehet akkor az Andokban? Töprengve néztem ki a busz ablakán.

Drávucz Péter riportja