A hotel aljába jégpályát varázsoltak, itt volt a megnyitó. A jégtánc után a vendégek egy része az Onyx étterembe, mások a bálterembe vonultak, ahol exkluzív szilveszteri menü várt mindenkit. Már az előételek sora is impozáns: rozéra sütött hátszín tormás habbal, kapros marinált lazac, aszalt gyümölcsös pulyka, serrano sonka, korianderes halpástétom, gyömbéres libamáj pisztáciával, kapros lazac, orosz hússaláta, mozarella golyók olívabogyókkal, majonézes kukoricasaláta sonkacsíkokkal, lazacos sushi, zöldséges sushi, lencsés virslisaláta, avokádós tonhalsaláta.

Ha valaki bírta, rátérhetett a levesekre:

tokajis gyöngytyúk erőleves saját húsával, zöldségekkel, mentés édeskömény leves paradicsomos galuskával.

Ezek után már tényleg enni kellett valami komolyabbat:

borjúszelet ananásszal és baconnel, báránysült joghurtos pácban, mézes-mustáros kacsamell, sörös malacsült gyömbéres-almás káposztával, panírozott csirkecsíkok, fokhagymás garnélarák, hollandi mártásban sütött citromos fogasfilé, kenguru bambuszrügyekkel, wellington bélszín, gyöngyhagymás fekete tészta.

A köretekre ne pazaroljunk időt, nézzük inkább az izgalmasabb deszerteket:

malacformájú torta, pezsgőkrém, epres tiramisu, barackos-köles szelet, paleolit Raffaello-szelet, profiterol, és pazar gyümölcsök sokasága.

Éjfélkor virsli, korhelyleves, debreceni, lencsefőzelék, ahogy ilyenkor kell.

Tegyük hozzá, a ritka elit ételekbe annyira belefeledkezett a személyzet, hogy pirított kenyeret már nem tudtak csinálni, kérésre sem (ki az az ostoba, aki pirítóssal akar virslit enni, ahelyett, hogy belefulladna az osztrigába, ugye). Viszont előtte halászlevet legalább megpróbáltak szerezni, nem sikerült (ez még az előbbinél is sokkal ostobább kérés volt, látszik, vannak telhetetlen vendégek). Viszont a helyproblémákat ügyesen orvosolták a regisztrációnál dolgozók.

A programok közül a légtáncos akrobatákat és a Kállay-Saunders koncertet érdemes kiemelni, meg az igényes tűzijátékot. A zenei kínálat egyébként kicsit fura volt, mert három különböző helyen is lehetett táncolni, de ugyanaz a stílus ment. Retro, retro, mintha az élet megállt volna a hetvenes-nyolcvanas, na, maximum kilencvenes években. Az Isztambult egymás után három helyen (különböző termekben, illetve az étterem melletti szalonban) hallottam, nem beszélve a limbóhintóról és a kötelező Hungária-slágerekről. Imádom ezeket, de három különböző színhelyen már sok volt.  Az Álomhajó ezek után felüdülésnek tűnt. A Csókkirályt alig tudták feldolgozni magukban az orosz turisták.

De ne legyen az igényes vendég telhetetlen, örüljön, hogy itt lehetett, mert meghívták, vagy kifizette, hisz összességében bűvészestől, kaszinóstól, jósnőstől együtt remek partit raktak össze a szervezők.