Bánhidy Zoltán túravezető elmondta: a sztálinizmus időszakában a Szovjetunió politikai és gazdasági nyomással igyekezett a titói Jugoszlávia viszonylagos önállóságát megtörni. Az elmérgesedett helyzet egyik következményeként szovjet utasításra a magyar-jugoszláv határ mentén erődítésrendszer építésébe kezdtek. A védelmi vonalak - melyeknek végül csak mintegy 80 százaléka készült el – több részből álltak: közvetlenül a határon szögesdrótakadályokat állítottak föl, majd aknazárat telepítettek, 3-4 kilométerrel beljebb pedig erődítések épültek.

A védelmi rendszer legfontosabb elemei a különböző betonbunkerek voltak, ezeket lövészárkok kötötték össze, de épültek fedezékek téglából, vályogból és emeltek földsáncokat is. A tervezett erődítésrendszer – amelynek kialakítása óriási összegbe kerülhetett - a legteljesebb mértékben a Duna-Tisza-közén épült ki, itt összesen kétszáz egykori bunkernek vannak nyomai. Az Ásotthalom és Kelebia közti erdőben több típusú erődítés romjaira lehet rábukkanni: voltak tízfős betonfedezékek, épültek géppuskafészkek és páncéltörő ágyúknak kialakított lőállások is – közölte a szakember.

Kitért arra: az erődítések kialakítását titkolózás övezte. A határsávból mintegy kétezer, politikailag megbízhatatlanak minősített családot telepítettek ki, civilek pedig csak külön engedéllyel léphettek be a térségbe. A fegyverkezés felkeltette a különböző titkosszolgálatok érdeklődését, a visszaemlékezések szerint előfordult olyan is, hogy tűzharc alakult ki a Jugoszláviába visszatérni próbáló kémek és a magyar határőrök között.

Sztálin halála után enyhülés következett be a magyar-jugoszláv viszonyban, a bunkerek építését befejezték, a soha nem használt erődítéseket pedig magukra hagyták. Az elmúlt évtizedekben a környéken lakók minden mozdíthatót hasznosítottak, csupán a néhol méteres vastagságú betonfalak maradtak a helyükön. A turisták ezeket nézhetik meg, néhány a növényzettől és a földtől megtisztított erődítésbe pedig be is mászhatnak.