Persze svájci nagybácsija csak nagyon keveseknek volt.

Például nekem.

Anyámék öten voltak testvérek. Józsi, a fiúk közül a kisebbik, akit mindenki csak Öcsinek hívott, hamar disszidált az alpesi országba. Tizenöt évig dolgozott Chur városáában, mire végül állampolgárságért folyamodhatott. Nem kapta meg. Svájcban ugyanis a lakóhelyed polgára lehetsz, odavalósinak számítasz azután életed végéig, bárhova költözöl. Az állampolgársághoz kell egy közösség, amely befogad. Hát Churban ez nem sikerült. Öcsi bácsi és magyar barátai kitaláltak egy merészet. Télen, hatalmas hóviharban felkapaszkodtak egy közeli falucskába, a hegyek ölelésében fekvő házakhoz. Az itt élők ritkán mentek le még nyáron is a városba, mert buzgó katolikusok voltak, Churban pedig reformátusok éltek főleg.

A hidegben aztán menedéket kaptak a pásztoroktól. Aztán hamar rátértek jövetelük céljára: befogadó nyilatkozat kell az állampolgársághoz. Miért nem kapták meg Churban?-kérdezték a helyiek. Mert ott mindenki református, mi meg hithű katolikusok vagyunk - mondta Öcsi bácsi méla, szomorú tekintettel. Hát meg is lett a svájci állampolgárság.

Öcsi bácsinak igazi, nagy Opelje volt a nyolcvanas évek elején. Amikor hazajött, az egész család összegyűlt nyáron, és már napokkal korábban találgattuk, hogy kinek mit hoz. És tele is volt mindig az autó, aztán büszkén szétszórta a csokikat, labdákat, cukrokat az érkezés után. A nagyoknak meg dobozos sört hozott, meg igazi dobozos kólát. A lányoknak meg Merci csokit.

Nekem egyszer hozott egy hatalmas svájci csokinyulat. Átlátszó csomagolása volt. Megkóstoltam, és borzongani kezdtem. A boldogító finomság mesés ízére a mai napig emlékszem.

Öcsi bácsinak mindig voltak jó ötletei. Egy svájci ötletei mindig jók, úgyhogy ástunk miatta kutat, csináltak a rokonok kenyérsütőt, kapáltunk éjjel, lámpafénynél.

1978-ban Öcsi bácsinál jártam először külföldön. Egy bordó Zsigulival indultunk útnak szüleimmel, és a churi élelmiszerboltban szerzett élmények hatására kezdtem aztán járni a világot, és jutottam el 171 országba. Itt döbbentem rá, hogy  nem csak olyan lehet egy ország, mint ahol épp élünk. Van olyan hely is, ahol nem kell sorban állni a banánért.

A rendszerváltás után sokszor kijártam Öcsi bácsihoz, és ott laktam nála. Voltam vele zsákbafutni a céges partiján, és lőni a közeli erdőben. Mert a svájciaknál mind van otthon fegyver, és gyakorlatra is menniük kell, ha jön az értesítés.

Öcsi bácsi később vett itthon egy házat. Lejárt ismerkedni a helyi kocsmába, szerette, ha szeretik, ezért néha levitte a svájci bankszámlakönyvét is, a miheztartás végett. Sokszor meglátogatott, amikor már Pesten éltem. Egyszer bementünk egy bárba, poénból németül beszélgettünk. Nagy buli volt, a végén hozták a számlát hatvanezer forintról, ami akkor hatalmas összegnek számított. Ezt nem gondolják komolyan - mondtuk magyarul. Ja, magyarok?-kérdezett vissza a pincér. Akkor hatezer.

Öcsi bácsi később ismét kiköltözött Svájcba, mert szerinte csak ott működnek jól a dolgok. Nem láttam sokáig. Aztán idén hozott egy nagy meglepetést. Egy igazi svájci csokinyulat. Felkutatta a régi boltot, ahol vette annak idején a régit, és Svájcban fontos a hagyomány, úgyhogy még mindig lehetett ugyanolyat kapni. Emlékezett, hogy mennyire ízlett.

Pár hónap múlva Öcsi bácsi rosszul lett Luganóban, olasz Svájcban, a nyaraláson. Már nem tudtak rajta segíteni. Szerettem őt.