Pénzhiányra igazán nem panaszkodhatunk. Egyrészt Dél-Amerika és Afrika csapatainak példája is mutatja, hogy nem csak ezen múlik, másrészt jut stadionra és utánpótlásra is mostanság bőven. Csányinál nehéz jobb elnököt találni, hisz manapság az eredményességet az méri, az első számú vezető mennyi pénzt tud szerezni. Ő pedig támogatja a foci minden szintjét, a hobbilabdarúgástól az akadémiákig.

A gond nem is itt van. Egyszerűen a focisták kiválasztásának szempontjai felett eljárt már az idő. Nem ügyesen dekázgató zsonglőrökre van szükség manapság, hanem atlétákra. A leggyorsabb, legerősebb fiatalokat kell kiválasztani, aztán taníttatni őket minden nap reggelig focizni. Ha meg köztük van Messi is, az külön haszon. Utánpótláskorú játékosaink is lassúak és gyengék az élmezőnyhöz képest.

De minden megbocsátható, ha tombol a játékosokban a küzdeni akarás. Ha fegyelmezettek, összetartóak. Rokonom mesélte, hogy az általa ismert focisták olyan linkek, hogy amit lehet, ellébecolnak. Ráadásul ha valaki bekerül az öregekhez, azonnal átnevelik, és ha túl szorgalmas, jönnek a finom szúrkálások.

Persze ahhoz képest, hogy manapság a legfiatalabbak mennyire akarnak focizni, még mindig jók vagyunk. A Facebook, a chat, a videojáték fontosabb. Ha elmegyünk a pályára játszani, a 30-as, 40-es a korosztály sokszor többségben van mifelénk. Ez inkább a megdöbbentő. Meg a grund is kevés, és a fedett pálya, bár ismerjük el, itt van haladás. De ez mind lényegtelen lenne, mert a brazilok is elfociznak a homokban. A kedv, a lelkesedés a lényeg.

Mivel az nincs, örüljünk annak, hogy megverjük Andorrát, San Marinót, sőt, az észteket. Mindig is hajlamosak voltunk a múltba merengeni. Tegyük túl magunkat a letűnt korok dicsőségén. Van ennél lejjebb.