Milyennek tartja az esélyeit, hogy Prima Primissima legyen?
A három Prima között lenni is nagyon felemelő, ez hosszú, munkás életutak elismerése. Nyilván minél fényesebb a kitüntetés, annál jobban örül az ember... Minthogy sokan ismernek, erre is lehet esélyem, de a döntés nem az én kezemben van...

Mennyire tartja befutott költőnek magát?
Az én szakmámban keveseknek jut rivaldafény. Nálam a tévészerepléseknek, a dalszövegek hatásának, a tanári vénának, a rengeteg fellépésnek, az intenzív internetes jelenlétnek lehet ebben szerepe. Öröm, hogy közben a szakma sem undorodott meg tőlem, kiváló lapok hozzák írásaimat, még ha a közönségtalálkozók miatt kevesebb időm is jut ezeket a barátságokat ápolni.

Mennyire kell egy költőnek, írónak, tanárnak közszereplőnek lennie?
Kényszer nincsen, de a lehetőség adott. Bennem van a "kutyavér", a ripacs-hajlam, így sokaknak segíthetek megszeretni az irodalmat, amely a suliban távolinak és unalmasnak tűnik. Ötven-száz év távlatában majd mindez nem számít, maradnak a művek. Addig is élő kapcsolatot tartok az olvasókkal, hiszek az eleven szó erejében, nem szeretném egy magányos szobasarokban várni, vajon az utókor mennybe meneszt vagy pokolra küld...

1989-ben Kiss Róbert Richard újságíróval, aki azóta Prima Primissima-díjas lett, megnyerte a diákírók és diákköltők országos versenyét, már ekkor költőnek készült?
Az ambícióim megvoltak, ez kétségtelen. Szép időszak volt nagyon. A sárvári verseny azóta is létezik, már vagy huszonöt éve. Ott a középiskolások átélhetik az irodalmi pezsgést. Az ember fiatalkorában, ha úgy érzi, írt valami jót, könnyen a fejébe száll a dicsőség. Később rájön, a költészetnek van egy szakmai része is, jót tesznek az irodalmi dühöngők, ahol mindenki mindenkit kritizálhat, bánthat, és mindenkinek meg is kell tudni védeni minden csavart és szöget és eresztéket. Itt kezdődik a szakma.

Az, hogy költő valaki, manapság elegáns? Éhezni kell mellette, adekvát a rosszlét?
Költőnek lenni nem tűnik normális dolognak. Persze, hogy ki őrült és ki nem manapság, bizonytalan kategória. Valamilyen mértékben nyilvánvalóan mindegyikünk „nyomás alatt van”. Mindenesetre fura szakmának tűnik ez a költőség. Persze ez a honi helyzet, északabbra más nóta járja. Beszélgettem egy ifjú finn költővel. Megkérdeztem tőle, mivel foglalkozik. Azt válaszolta: hát ír. Mondtam neki: persze, itt mindenki ír, no de amúgy mivel foglalkozol, miből élsz? Azt válaszolta, abból él, hogy ír, van egy ösztöndíja. Ösztöndíjam nekem is van, – mondom – éhen halni sok, megélni kevés. Azt felelte, az ő ösztöndíja öt évre szól, cserében csak meg kell írnia, amit elképzelt. És ez mire elég? – kérdezem én. Kiderült, neki van egy szerény kis háza, két gyereke, két kocsija, a pénzből szépen eléldegélnek...

Az ösztöndíjakra azt szokták mondani nálunk: éhen halni sok, megélni kevés.
Egzisztenciális szempontból kevesen mondhatjuk el, hogy kenyéradó szakmánk az irodalom. Szerencsés dolog, hogy megélek belőle, nemrég tanári állásomat is feladtam: kell az idő, regényen dolgozom. Költőnek születni kell – de ez önmagában kevés. Hosszútávfutónak is születni kell, csak nagyon sokat kell futni addig, amíg azzá válik az ember. A költészetben pontosan ugyanígy van. Hiába tehetséges valaki, ha odaáll a rajtvonalhoz, azt a mázsa izmot fel kell gyúrnia magára.

De a költő lángoszlop, amely vezeti a népet, nem? Mózes sem tanult a prófétaiskolában.
Régi, ócska babona, hogy a költő lángoszlop. Meg persze borzasztó ihletben habzó szájú elmebeteg, látnok, és nagyon csóró. Megy a nép előtt és vezeti a pusztulatba. Ezek aranyos, romantikus klisék, amiknek persze van némi igazságtartalma. Létezik ihlet is, csak nem úgy és nem olyan. Ihlete minden normális embernek van, aki valamennyire szereti a szakmáját, vagy elmélyül benne. Egy számítógépes programot megalkotni, egy ház megtervezésekor megoldást találni valamely statikai problémára, vagy akár a marketingszakmában egy jó megoldást kiötleni: mindehhez ihlet kell. Az ihlet (vagy ötlet) az a pont, ahol egy megoldhatatlannak látszó problémára egyszer csak irracionális módon megoldás „érkezik”. Amikor a majonézt készítik, van egy pillanat, amikor az egész átlényegül. A tojássárgájához csorgatják-csorgatják az olajat, ez egy ideig kétszínű katyvasz, aztán egyszer csak fogja magát, és összeáll. Ettől kezdve csak a mennyiséget kell adagolni egyenletesen, de már megvan a majonéz, ami addig nem létezett.

Ön már elkészítette a majonézét, de vajon kik fogják megenni, kik a fogyasztói?
Azt hiszem, szerencsés helyzetben vagyok, mert elég sokféle műfajt művelek az irodalmon belül. Írok drámát, esszét, sokat műfordítok, alkotok dalszövegeket, szerkesztője vagyok a Nagyvilág című folyóiratnak, ami már 1956 óta létezik. Tizenhét évig tanítottam az egyetemen, évi kilencven-száz fellépésem van iskolákban, óvodákban, gimnáziumokban, művházakban felnőtteknek, gyerekeknek. Megjelent tizenöt kötetem gyermekeknek, tizenöt felnőtteknek, no meg harminc könyvnyi műfordítás. Az irodalom szerencsére eltart engem, és nem is annyira kicsiny családomat, hiszen öt gyermekem van. Ráadásul a hobbim a munkám és az életem, az a szakmám, hogy kézbe vegyek minél több könyvet, és átmentsek a túloldalra olyan irodalmi értékeket az embereknek, amelyeket megismertem, és megszeretettem. Zsámbékon lakunk egy szép, új házban: nekem az irodalom mellett a másik luxus a családom. Más negyvenéves korára, ha ambicionálja, összekapar magának egy BMW-re valót, nekem a gyerekeim a luxusautóm.

(folytatjuk)