A „szájhagyomány” azt is tartja, hogy ezt csak az értheti meg igazán, aki legalább egyszer ellátogat Romániában. Valóban. Nehéz a betűkből szavakká gyurmázni az érzést, vagy visszaadni a kedves fogadtatás hangulatát. A Csíksomlyóról hazaérkező zarándokok a falusi turizmus vendégszeretetét élvezik, és a környező falvakban kaptak szállást. A magyar nemzeti színű lobogót szorongató nénik egyetlen panasz nélkül órákig várják a búcsú idején esténként vonattal a „hazatérőket”.

„Nem szabad egy helyben maradjon egy nyugdíjas, mert öregszik és meghal.”

Az idei csíksomlyói vendéglátóink a késői érkezés dacára is meleg, erdélyi csorbalevessel, töltött káposztával vártak. Reggelente a zarándokok ébredését megelőzve, már hajnalban a tűzhelynél tüsténkednek, hogy minden jóval megrakott asztallal várják a vendégeket.

András László és felesége évek óta nyugdíjasok, és öt éve rendszeresen fogadnak magyarokat a pünkösdi ünnep idejére Csíkszentsimonon. Azt mondják, szeretnek barátkozni, és vendégeket fogadni. Elmondásuk szerint több család is vállalkozna rá, de bizonytalanok a vendégvárás terén, nem tudják, hogyan csinálják pontosan. Értetlenül értelmezem a választ, hiszen erre nincsenek kőbe vésett szabályok.

A székelyek megadják a módját a fogadásnak, még akkor is, ha tarisznyás vándorról, vagy jómódú családról van szó. A házigazda régi Daciával robogott értünk az állomásra, majd bátor manőverekkel kormányzott a sáros földúton. Mint később számomra kiderült, hajdanán sofőr volt és most autószerelőként dolgozik az otthoni kis garázsban. András Lászlóné korábban Csatószegen tanított, most saját családi vállalkozásban, mezőgazdaságban tevékenykednek. Erre felé úgy tartják a székelyek: „Nem szabad egy helyben maradjon egy nyugdíjas, mert öregszik és meghal.”

A gyerekek kiröpültek a családi fészekből, és minden évben örömmel várják a februári Községi Hírmondó című helyi újság felhívását, miszerint májusban érkeznek a magyarok.