Balázs Béla-díjas fotográfus, fotóriporter. 1963-tól kezdett ismerkedni a fényképezéssel. 1968-1986: a Magyar Távirati Iroda fotóriporter-munkatársa. 1987-től kilenc éven keresztül az ózdi kohászat leépülését dokumentálta, s ezzel a fotósorozatával 1992-ben elnyerte a W. Eugene Smith Memorial Fund (New York) ösztöndíját. 1975-ben és 1978-ban aranyérmet nyert a World Press Photo pályázatán. 1991-ben Pulitzer Emlékdíjat, 2004-ben Érdemes művész és Magyar Fotográfia Nagydíjat, 2016-ban Kiváló művész díjat kapott. 2012-től a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Több száz csoportos kiállításon szerepelt alkotásaival Kínától Indiáig, Amerikától Esztergomig; egyéni tárlatainak a száma meghaladja az hatvanat – Pozsonytól New Yorkig. Benkő Imrével beszélgettünk egy mai fotóművész hitvallásáról.

Gratulálunk a Príma díjhoz és természetesen a jelöléshez is.

Köszönöm.

Hogyan fogadta, hogy jelölték és bekerült a prímák közé?

Meglepett, azért is, mert évekkel ezelőtt már emlegették a nevemet ebben a körben olyan kollegák, akik megkapták ezt a díjat és ajánlottak is, de nem számítottam rá, hogy megtörténik.

Milyen megbecsülése van ma a fotózásnak, a fotóművészetnek?

Úgy érzem, hogy a művészetek nagy családjában a fotográfia többet érdemelne. Pontosan azért, mert a vizualitás korában élünk. Most értünk abba az időszakba, amikor a digitalizálásnak köszönhetően valamilyen formában szinte mindenki fényképez. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenkiből alkotó lesz, és a fotográfia elveszíti művészeti tartalmát.

Milyen géppel dolgozik?

Mivel hosszú távú sorozatokon dolgozom és éveken, évtizedeken keresztül képes vagyok bizonyos témáimat elkészíteni, ezért még mindig analóg módon, filmre fényképezek. Akár a budapesti életformát bemutató, vagy a Szigetről készített hosszútávú sorozatomnál, akár az Acélvárost, Ózdot - ahová már 30 éve járok vissza -, a kohászat leépülését és ennek utóhatását a kezdetektől dokumentáló fotóimat még mind filmre készítem. Természetesen harmadik kameraként én is használok már digitális gépe, de ezzel elsősorban színesben dolgozom. Amiket kiállítok, vagy a könyveimben megjelennek, azok mind fekete-fehér képek.

Igazából riporternek vagy inkább esszéista művésznek tekinti magát?

Riporterként dolgoztam hosszú évtizedekig, de mindig a saját utamat igyekeztem járni. Úgy gondolom, hogy ez a megfogalmazás, a riporterség, ha a fotó történetbe beágyazzuk, egy mesterséget jelent, nem pedig műfajt. Magamat dokumentarista szemlélettel alkotó fotógráfusnak vallom, aki mindig a kor összefüggéseiben vizsgálja a jelenségeket. Tulajdonképpen szubjektív korlenyomatokat készítek.

Ez egy magányos művészeti forma?

Nem tudom, hogy mennyire magányos. Az én alkotói munkámra mondhatom, hogy magányos műfaj, de ha szélesebb körben gondolja, hogy ki milyen megközelítésben áll a fotográfiához, akkor azt kell mondanom, hogy elég sokan gondolják, vagy alkotnak úgy, hogy a fényképezést a képzőművészethez közelinek találják. Én pedig úgy gondolom, a fotográfia, ami a legközelebb áll ahhoz, hogy a való világgal tartsuk a kapcsolatot. A kornak megfelelően örökítsünk meg bizonyos dolgokat, mert ez a fotográfiának a lényegéből fakad. Nem csak anyagként akarom használni filmet.

Minek alapján választja ki a témákat a sorozatokhoz?

Mint említettem, mindig izgattak a kor jelenségei. Fiatalon a generációs változások, vagy az életforma változásai. Ezek hozták magukkal, hogy mi az, ami leginkább érdekel. Ahogy bekerültem egy fontos fotográfiai közegbe, végigzongoráztam azokat a stációkat, amivel egyfajta megfelelő kitekintésem lett a világra. Magyarul, tudatosan merültem meg az élet különféle szegmenseibe és kíváncsi voltam. Tehát részemről a fotózás egyfajta filozofálás az élet dolgairól, de tanulmányút is egyben. Amit tudok a világról azt mindent a fotográfián keresztül, a saját tapasztalataim alapján értem el.

Van most olyan kedvenc témája, amin szívesen dolgozik?

Gyakran nem zárom le, hanem folytatok egy gondolatot az aktuális kor összefüggéseiben. Az év elején jelent meg Horizon címmel egy könyvem, amiben összefoglaltam a panoráma felvételekkel készített képeimet. Ezeket egy különleges, száztíz fokos látószögű orosz géppel fotóztam, melynek a neve Horizon, így ez lett a könyv címe is. Ebben is dokumentaristaként gondolkodva vittem végig a témát. A budapesti képeimtől mentem Magyarországon és Európán át, egészen a távoli Ázsiáig, amerre elcipeltem magammal ezt a gépet. Emellett az Ózdról készült 30 éves munkámat szeretném egy fotó esszében bemutatni, és ezen dolgozom. Ebből - remélem -, jövőre elkészül egy könyv, aminek Acélmű lesz a címe és összefogja majd a témát.

Sok témát és sok sikert kívánunk a díj mellé.

A Prima Primissima küldetése, hogy példaképeket állítson a társadalom elé: azokat a kiválóságokat, akiknek teljesítménye, emberi tartása, értékrendje követendő lehet mindannyiunk számára. A díjat 2013-tól kezdve az OTP Bank gondozza és finanszírozza tovább. A 2016. évi Prima Primissima díj tíz kategóriájának harminc jelöltje közül – a szakmai elismerésen kívül – a közönség által legtöbb szavazatot kapott Prima a Demján Sándor által felajánlott 15 millió forinttal járó Közönségdíjban részesül. A jelölteket ezen a linken tekinthetik meg és SMS-ben lehet szavazni rájuk.