Menő is volt meg nem is a hetvenes években az osztrák határ közelében lakni. Rágóhoz és banánhoz például könnyebben jutottunk, mint a többiek, de a városok álmosak voltak, nem fejlesztették őket nagyon az "ellenséges" Ausztria közelében. Aki máshonnét odatévedt, annak külön igazolás kellett a határsávba. Egy valami miatt viszont mégis kivételezettek voltunk: a nagyjából Soprontól Csornáig terjedő hosszúsági koordinátákon belül simán tudtuk fogni az osztrák tévéadókat.

Fogtuk is persze. Leginkább fekete-fehérben, más nem nagyon volt. Mégis sokkal színesebb, csillogóbb világot láttunk annál, amit tőlünk keletebbre elképzelni tudtak. Ez is azok közé a dolgok közé tartozott, melyek miatt örömmel jöttek nyaralni az unokatestvérek. Gyakorlatilag mindenki megtanult úgy ahogy németül, egészen kicsit mindenképpen. Leesett állal néztük a Werbung tüchtig lakásokban elegáns ruhákban sütő-főző asszonyait, csilivili kocsikat hajtó sportos férfijait, a Zeit im Bildet, ami kicsit másképp mutatta a világot, mint a Szabadság téri tévéhíradó.

De leginkább a máshol akkoriban elérhetetlen sportműsorokat. Azok közül is mindenekelőtt a Forma-1 futamokat. Szomszédokkal és távolról érkezett rokonokkal. És persze az osztrák riporterekkel együtt az osztrák csodapilótáért rajongtunk. Mindent tudtunk Niki Laudáról. Képzeletben mi is pezsgőt bontottunk 1975-ben és konkrétan sokkot kaptunk a nürnbergringi balesetnél egy évvel később. Aztán szurkolva figyeltük, ahogy megtörténik a csoda és Niki Lauda égési sebektől felismerhetetlenül visszatér, hogy még két világbajnoki címet szerezzen. Annyira odáig voltunk, hogy volt, aki a Zsiguliját is a Forma-1 már akkor legendaszámba menő pilótájáról nevezte el. Később pedig, a határok megnyitása után és többé nem egészen gyerekként utaztunk a Lauda Airrel is - az olcsó légitársasággal, amely még korántsem volt olyan fapados, mint későbbi utódai.

Nekünk nemcsak Niki Lauda ment most végleg el, hanem a gyerekkorunk utolsó darabjai is. Ég velük.