Miközben a világban folyamatosan halnak ki nyelvek, - sőt, van olyan finnugor nyelv, melyet csak egy öregasszony beszél, valószínüleg főképpen magában – a magyar dinamikusan fejlődik. Ez önmagában is fantasztikus dolog, pedig az igazi izgalmakat és különlegességeket akkor vesszük észre, ha kicsit elmerülünk a témában.

Nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy észrevegyük ezeket a titkokat, elég, ha picit másképpen vizsgáljuk mindazt, amit mindennap használunk. A magyar nyelv igazán fantasztikus képződmény, ahogyan azt Kiss Róbert Richard legújabb könyvének címében is olvashatjuk.

Minderre pedig olyan témákban, szituációkban találhatjuk meg a választ, amikre nem is gondolunk beszéd közben. Mert miközben csak annyit mondunk, hogy „a teremburáját”, semmiképpen sem jut eszünkbe a mennyezet. Esetleg a házsártos asszonyról sem asszociálunk a szerencsejátékra. Sőt, amíg a hazai kínai étlapokon szereplő szereplő fecskefészek leginkább tésztából készül, a kakashere pörkölt tényleg az, ami a neve.

Erdélyben a drúzsba sem jelent okvetlenül barátságot, sokkal inkább láncfűrészt, amivel a szálerdőben lehet garázdálkodni. Vagy éppen ilyen szövevényes a magyarban a köszönések világa. Az „Isten áldjon”-tól, a „szasz”-ig igazán kacskaringós út vezet, de ma már mindkettő ízig-vérig magyar.

Egy nyelvkönyv – ráadásul kézikönyv – amit nem lehet letenni, önmagában is különleges élmény, de ami a fejezetekben rejtőző témák mögött van, az már tényleg maga a fantasztikum.

A fantasztikus nyelv – a mi nyelvünk.