A Balti-tenger különlegesnek számító vizének köszönhetően, az 1961-ben kiemelt hajón lényegében minden eredeti, ezekben a vizekben ugyanis nem él meg az a hajóféreg, amely például a trópusokon pár évtized alatt végez az elsüllyedt roncsokkal.

A Vasa Múzeum a Djurgarden-szigeten található (szigetből, öbölből azért elég sok van Stockholmban), és ezen kívül itt van a Skanzen, az Abba Múzeum, szóval jó kis egész napos program, a helyi éttermek is kitűnőek. A Vasa hajó 1990-ben került a jelenlegi múzeum épületébe, eddig közel negyvenmillió látogatót fogadtak. A hajó megépítésének hátterében a régió két, 17. századi középhatalmának, Lengyelországnak és Svédországnak a rivalizálása állt. Nem csupán a csatatereken, hanem a tengereken is felül akarták múlni egymást. Ezért igyekeztek erősebb, gyorsabb, nagyobb tűzerejű hajókat építeni a másiknál, és ha a kémek értesültek a másik tevékenységének fázisairól, akkor arra megszületett a reakció. Ennek praktikusan olyan következményei lettek, hogy II. Gusztáv Adolf második ágyú- fedélzetet, valamint egyéb dolgokat is építtetett a Vasa hajóra, és miként fentebb szó volt róla, ki is mert volna ellentmondani a királynak. Holott a hajó már készen volt, ám ezek a változtatások csak megroppantották a stabilitását, az egyensúlyát.

Pedig voltak árulkodó jelek, amikor elvégezték a hajó tesztelését, olyan jó 17. századi módra. Ez jelesül abban állt, hogy harminc matróz rohangált egyszerre oda-vissza a hajó felső fedélzetén. Így próbálták kideríteni a súlyelosztás kérdését, egészen pontosan a hajó viselkedését ilyen hirtelen előállt, megváltozott helyzetben. A harminc matróz csak párszor száguldott oda-vissza, mert a főnökök rájöttek, instabil a hajó. Ám még ekkor sem mertek szólni a királynak.

Így érkezett el 1628. augusztus 10-e, a diadalmas első út, amikor a hajót vízre bocsátották. A fedélzeten ott voltak a meghívott vendégek, díszsortüzek, örömujjongás töltötte meg a hajót.

A sors fintora, hogy II. Gusztáv Adolf nem tudott részt venni az avatáson, mert éppen gőzerővel Lengyelországban hadakozott. Ugye, a harmincéves háborúról beszélünk, amely az egyik leghosszabb és legpusztítóbb háborúk sorozata volt az európai történelemben, és 1618-1648 között zajlott. Nevezik vallásháborúnak is, amely a 16. században indult reformáció következtében alakult ki a protestánsok és a katolikusok között.) Így a csatatér hőse nem láthatta, amint a Vasa hajó vízfelszín feletti része túl nehéznek bizonyult, az erős szél oldalra döntötte, a vitorlák a vízbe csapódtak, az ágyúk lőréseinél elkezdett befolyni a víz. Percek alatt mindennek vége volt, emberek tucatjai vesztették életüket.

A 64 ágyú, amelyek tűzereje az egész lengyel flotta tűzerejével vetekedett, a hajótesttel együtt szépen lesüllyedt a tengerfenékre, mintegy 30-40 méternyire. A bronzágyúkat még abban a században búvárharanggal felszínre hozták, ám a hajótest túl nagy falat volt a 16. századi technikának, így szépen megpihent a tengerfenéken több száz évre, mint a Gyűrűk Urában a hatalom gyűrűje.

Majd jött a 20. század. Megérdemlik a megtalálók, hogy megemlítsük a nevüket, hiszen éveken keresztül kutatták a hajót: Anders Franzén és Per Edvin Fälting urakról van szó. 1956-ban a kereső horgony megakadt egy hatalmas, tölgyfából készült tárgyban. A hajót hatalmas kábelekkel és acélsodronyokkal lehetett felszínre hozni, ehhez fúrni kellett és még egyéb munkálatokat előkészíteni.

A munka olyan rettenetesen nehéz volt, mint amikor a magyar búvároknak a Dunán 2019-ben szerencsétlenül járt, a dél-koreai turistákkal elsüllyedt Hableány hajó roncsainál kellett dolgozniuk. Vaksötétség, jéghideg víz. Ráadásul a több mint háromszáz év alatt a hajótest megtelt iszappal, így bármi megtörténhetett volna, akár meg is billenhetett, agyonnyomva az alatta dolgozó búvárokat.

1961-ben – vagyis ötéves munkáról beszélünk - lehetett végre-valahára kiemelni a hajótestet. Egész Svédország a televízió és a rádió előtt ült, többen, mint az 1958-as Brazília-Svédország labdarúgó világbajnoki döntő során. A hajót konzerválni, tartósítani kellett, minden egyes részét külön-külön. A munka volumenére jellemző, hogy közel húsz évig tartott. Itt ugyanis volt egy ellentmondás: a hajótestet szárítani kell, ám közben folyamatosan bizonyos mértékig nedvesen is tartani, nehogy darabokra törjön. A svéd szakemberek elsőszámú célja az volt, hogy mindent próbáljanak az eredeti formában, az eredeti módon megőrizni. A képek láttán kijelenthető, törekvéseik pompásan sikerültek.

A hajóféreg a Karib-tengeren már rég tette volna a dolgát, szétroncsolta volna a hajótestet, a Balti-tengerben viszont nem él meg. Egyébként ez nem is féreg, hanem kagyló, nem tudom, ehető-e. Ennek a katasztrófának sohasem lett felelőse. A hajót Henrik Hybertsson mérnök tervezte, ám ő 1627-ben meghalt. A szomorú igazság, hogy mindent rákentek, hiszen mit is tudtak volna ártani már egy halottnak.

Abban a korban szobrokat tettek a hajókra, ezzel is növelve a pompát: nagyrészt sellőket, óriásceteket, tengeri szörnyeket, bibliai alakokat, ókori ősöket, mondák, legendák szereplőit ábrázoltak.

A Vasa esetében kétszeresen is igaz volt a pompa, megmutatkozott ez a díszítésben, a cirádákban, a belső festések élénk színeiben. És volt még egy nagyon fontos dolog: a 17. század legjobb állapotban fennmaradt hajóján több ezer használati tárgyat is találtak az árbocokon, vitorlákon, hordókon, szobrokon túl. Ezek sok mindent elárultak az akkori kor életviteléről.