A Sztrugackij-fivérek rémálmában született és Tarkovszkij kultuszfilmje által testet öltött sztalkerek százai nyüzsögnek a csernobili lezárt zóna területén, hogy teljesítsék ügyfeleik megrendeléseit, és pénzzé tegyék a kísértetvárossá vált Pripjatyban összegyűjtött emléktárgyakat. A vásárlók zömének mindegy, hogy mit kap a pénzéért: a különleges tárgyak gyűjtői bármit megvesznek, csak sugározzanak. Másoknak konkrét elképzeléseik vannak.

– Az egyik megrendelőm azt a transzparenst kérte, amelyet a pripjatyi kultúrház színpada fölé feszítettek ki a legutolsó pártgyűlés alkalmával – meséli az egyik kincsvadász. – A minap pedig jelentkezett valaki, aki az egyik lakótelepi ház homlokzatán függő, öt méter átmérőjű szovjet címerért volna hajlandó komoly összeget fizetni.

A kispénzű vásárlók viszont kevesebbel is beérik. Ők megelégszenek a korabeli Pravdákkal, apró gyerekjátékokkal, kormos serpenyőkkel, kopott KRESZ-táblákkal vagy akár egy fél pár gumicsizmával is – a lényeg, hogy a Geiger-Müller számláló mutatója alaposan kilengjen. A vásárlók és az eladók leggyakrabban az internetes árverési oldalakon találnak egymásra. A Szevodnya újságírója így került kapcsolatba egy csernobili kincsvadásszal, aki 200 dollárért kínált egy félmeztelen nőt ábrázoló moziplakátot, amelyet egy bolti kirakatból emelt el.

Korunk sztalkere elmondta, hogy a fosztogatók zöme szoros üzleti kapcsolatot ápol a zónát őrző rendőri szervekkel. Utóbbiak egy-egy garantáltan sugármentes zöldhasú ellenében készséggel néznek másfelé. A radioaktív holmikkal való kereskedelem egyébként sem rájuk, hanem a nemzetbiztonságiakra tartozik. Az pedig, hogy a csernobili eredetű sugárzó emléktárgyak előbb-utóbb mind az eladót, mind pedig a vevőt szép lassan megölik, az ő szigorú magánügyük.

Palkó István