Párizsi tanulmányaim alatt rendszeresen kijártam a világ talán leghíresebb, legismertebb temetőjébe. Ez ugyanis egy szabadtéri múzeum, 50 hektáron, ahol hatezer fa vet árnyat az évi négymillió látogató feje felé. Forró nyári napokon az egyik legkellemesebb program, ivó kutakkal, tiszta, rendben tartott mosdókkal. Mauzóleumok, gótikus és barokk sírok, kripták, kápolnák, kolumbáriumok, szarkofágok, a legkülönfélébb szobrot. Igazi kulturális csemege.

Az ismert emberekről volt szó, ám ez kezdetekben egyáltalán nem volt így. A 18. században folyamatosan nőtt Párizs lakossága, ám problémát jelentett a temetkezésre alkalmas területek hiánya. A XIV. Lajos király gyóntatópapja, Père François de la Chaise emlékére épített kápolna már állt a jelenlegi területen, ám végső döntés Napóleon hozta meg 1804-ben. Egy gond volt, ez terület akkor még a város peremén volt, mindennek tetejében egy rosszhírű környéknek számított, így ilyen helyre, ilyen messze a párizsiaknak nem akaródzott temetkezni. A nyitás évében egy tucat temetés történt, de még ezt követően is évi kétszáz szertartásnál nem esett több.

Aztán valamelyik városvezetőnek támadt egy jó ideája, és áthozatta Molière és La Fontaine földi maradványait. Ez volt a vízválasztó, 1830-ban már 30 ezer sírnak adott otthon a temető, ekkor kezdtek kialakulni a sétányok.

És megváltozott a környék is, a város terjeszkedett, napjainkra pedig már belvárosi résznek számít. A Père-Lachaise ma a Boulevard de Ménilmontant-on található. A Philippe Auguste metrómegálló (a 2-es vonalon) közelében van a főbejárat, míg a Père Lachaise megálló (2-es vagy 3-as) 500 méterre van az oldalbejárattól.

A temető időben legkorábbi lakói a 12. század sorsüldözött szerelmesei, Héloïse és Abélard. Természetesen, maradványaik a 19 században kerültek ide. Abélard korának híres teológusa és filozófusa, Héloïse pedig a tekintélyes Fulbert kanonok gyámlánya volt, és okosságával, szépségével kitűnt korának lányai közül, amely kivívta Abélard csodálatát, és rávette a kanonok nagybácsit, hogy taníthassa a lányt. A forgatókönyv kitalálható, óriási szerelem, Héloïse teherbe esett, ám ez kivívta a nagybácsi dühét. Elszakították őket egymástól, és levelezésük a világirodalom leghíresebb szerelmi vallomásai közé tartozik. Héloïse élt tovább és a legenda szerint, amikor Abélard mellé temették, a csontváz megmozdult, és a csontkarok átölelték a tudós pap szerelmét.

Folytassuk talán az írókkal, a teljesség igénye nélkül. Honoré de Balzac sírjánál nem lehetett figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy az emberiség egyik legnagyobb irodalmi vállalkozása fűződik a nevéhez, az Emberi színjáték megírása, amelyet 140 kisregényre, regényre tervezett, amiből kilencven el is készült. És akkor még nem beszéltünk Goriot apóról, a César Birotteau-ról, az Elveszett illúziókról, az Eugénie Grandet-ről, a Kurtizánok tündökléséről és nyomorúságáról. Az életművéhez képest elképesztő fiatalon, 51 évesen halt meg. Hogy volt mindenre ideje? Vödörszámra itta a kávét, napi húsz órát dolgozott a lezárt zsalugáterek és a gyertyafény mellett. Mégis állandóan pénzszűkében volt, mégpedig a sok-sok kudarcba fulladt vállalkozása miatt. Szardíniai ezüstbányák, elásott kincsek a Szajna partján, ananászültetvények… Fantáziája itt sem ismert határt.

Mit is lehetne elmondani arról a helyzetről, hogy ha valaki manapság a Père-Lachaise-ben szeretne temetkezni? Nagyon hosszú a várólista, és nem évekről beszélünk, hanem tíz-húsz évekről.

Napóleon a temető nyitása kapcsán kijelentette: „Minden állampolgárnak joga van eltemettetni, faji vagy vallási hovatartozás nélkül”. A Père-Lachaise ma is fogad be elhunytakat, de meglehetősen szigorú feltételekkel, és várólistára való feliratkozás után. Akinek mégis sikerül, egy 30 éves bérleti szerződést kap sírhelyére, amelyet ha később a család nem vált meg újra, a maradványokat elviheti, míg az elhagyatott maradványokat bedobozolják, felcímkézik, és a temető Aux Morts osszáriumába szállítják másik egy-két millió elhunyt földi maradványai mellé.

A temetőnek természetesen vannak magyar vonatkozásai. Talán a leghíresebb Nagy Imre kenotáfiuma, amely üres síremléket, szimbolikus sír, jelent, amelybe nem temettek senkit, mert a teste más helyen nyugszik, vagy senki nem tudja, hol is van eltemetve. (Vannak akár több ezres kenotáfiumok is, jellemzően a világháborúban elesett katonák emlékére, az egyik legnagyobbat Tunéziában láttam, ahol az észak-afrikai harcokban elesett, valahol a sivatagban nyugvó brit katonáknak állítatott.)

A síremléket 1988-ban, Nagy Imre kivégzésének harmincadik évfordulóján állították, az ő és mártírtársai emlékére. Ekkor a volt magyar miniszterelnök még jeltelen sírba nyugodott Magyarországon; a Père-Lachaise temetőben lévő sírhelyet a párizsi városi tanács adta oda ingyen.

Valamikor a Doors énekesének, Jim Morrisonnak a sírja még nem volt körbekerítve, most egy kis, rácsos kerítés veszi körül. A hatóságok a kilencvenes évek elején megelégelték a sok üres üveget, a füves cigi végeket, a sír környékét be is kamerázták. Láttam egy francia dokumentumfilmet, amelyben a Párizsba költözött zenész/költő halálának titokzatos körülményeit próbálták kideríteni. Akadt olyan, nyilatkozó francia tanú (fiatal már ő sem volt a forgatás idején), aki letette a nagy esküt, az egyik felkapott szórakozóhelyen látta: az amerikai srác a mosdóban túladagolta magát.

Egyéként Morrison mellett – ha lehet ebben a tekintetbe megbízható statisztikát végezni -, Guillaume Apollinaire, Frédéric Chopin, Edith Piaf, Marcel Proust sírját keresik fel legtöbben, bár nem gondolnám, hogy Oscar Wilde, Maria Callas, Yves Montand, Eugène Delacroix, Annie Girardot vagy Simone Signoret sírhelyét nem százezrek látogatnák minden évben. És akkor ott vannak még a politikusok, Napóleon tábornokai, marsalljai közül pedig legkevesebb tízet számoltam meg.

Egyébként a látogatóknak vannak kicsit őrült szokásai. Jim Morrison sírja mellett áll egy fa, ennek a törzsére rágógumikat ragasztgattak, mint az amerikai álom és szabadság jelképét. Oscar Wilde síremléke pedig plexivel van körbevéve. Az ír író a világ legszellemesebb embere volt, és mindent a feje tetejére állított. Ugye, hétköznapi író megírja csodálatos műveit és várja, az elismerést, azt, hogy zseninek tartsák. Oscar Wilde nem ezt csinálta. Végigjárta a londoni szalonokat, mindenki elkápráztatott paradoxonjaival, és az emberek a végén azt mondták: „ez mekkora zseni, micsoda műveket fog még írni.” Esetében a látogatók rúzsos szájjal csókolgatták a sírt, hogy ez honnan jött, arról fogalma sincs senkinek. Majd kiderült, a rúzs bizony rongálja a sírkövet, ezért jött a plexi védelme.