Amerikaiként már beutazta a világot. Iskolát igazgatott Szkopjében, Vilniuszban, Tbilisziben… s most Pozsonyban. Világpolgár – mondhatnánk. Ám Robert Hinman, a pozsonyi amerikai iskola (Quality Schools International) igazgatója nem erre a címre vágyik. Magyar állampolgár akart lenni. Mert szíve és ősei tisztelete a magyar néphez és a magyar kultúrához húzza. Olyan erős kötelék ez, ami nem engedi őt.

Robert Hinman számára dédapja emléke meghatározó lett. Még megélte kamaszként a dédpapa erős jellemét, tartását, furcsa akcentusát, aki a 20. századi európai szegénység elől menekült a remélt jobb világba. Ezeket a gyökereket kezdte el keresni Robert Hinman, s talált egy új hazára. Három gyermeke jövőjét is ide képzeli. Gyermekei minden bizonnyal könnyen boldogulnak majd a magyar világban, hiszen új lakhelyükön, Dunakilitin magyar gyermekekkel együtt cseperednek, tanulnak nyelvet, kultúrát, magyar életet. Robert Hinman története, ragaszkodása a magyarsághoz megindító, akár például is szolgálhat.

- Igazgató úr, döntése, hogy honosítási eljárásban felvette a magyar állampolgárságot egyszerre meglepő, megdöbbentő és csodálnivaló. Most, amikor Közép-Kelet-Európa jelentős hányada Nyugatra tart, és mindent megtesz azért, hogy ott leljen új hazára, Önt mi vezérelte abban, hogy amerikaiként magyar állampolgár is legyen?

Ha áttekintjük a modern kori népvándorlás fő mozgatórugóit, látható, hogy azok leginkább gazdasági jellegűek. A mi családunkat azonban a kultúra, a nyelv és a magyarországi életforma motiválta. Meggyőződésem, egy ilyen hosszú ideje fennálló történelem és kultúra komoly jelentőséggel bír. Úgy éreztük tehát, ez sokat adhat nekünk, s ez az érték fontos lehet a gyerekeink jövője szempontjából is.

-A családi gyökerek – még ha csak a dédapján keresztül is kötik Magyarországhoz – rendkívül erősnek bizonyultak. Ismerte a dédpapáját? Egyáltalán mi az, ami ennyire megragadt Önben, milyen élmények táplálják ezt a köteléket?

Nagyon szerencsés voltam, hiszen a dédnagyapám hosszú életet élt, 94 éves korában halt meg, így lehetőségem volt őt elég jól ismerni. Persze, kamaszfiú koromban nem voltak hosszas eszmecseréink arról, hogy milyen volt az élet Magyarországon és hogyan vándorolt ki Amerikába, de szoros kapcsolatban álltam vele, és ez teljesen más, mint amikor valakit csak fényképről ismerhetünk.

-Kereste a családját, az ősök nyomát, vannak még rokonai Magyarországon?

Igen, kerestük a család tagjait, de nem tudom egyértelműen, hogy van-e még valaki, aki Magyarországon él, mivelhogy a többség – amennyire vissza tudtuk követni – a II. világháború után elhagyta az országot. Tudom, hogy a dédnagyapám levelezett a rokonaival, akik a háború után már Németországban éltek, de ők már nagyon öregek lehetnek.

-Ön Pozsonyban dolgozik, valószínűleg egyszerűbb lenne az élete, ha itt is lakna, de a jelek szerint tudatosan keresi a színmagyar közeget, hiszen Dunakilitin telepedett le. Milyennek látja a mai Magyarországot, a magyarság helyzetét, az embereket, a magyar közéletet, tehát a mai magyar világot?

Nagyon fontosnak tartottuk, hogy a gyerekeink átlagos magyar iskolába járjanak, mert így anyanyelvi szinten beszélnek majd magyarul. Ők még nagyon kicsik, így probléma nélkül megtanulják a magyar nyelvet, mi szülők, már korántsem vagyunk ilyen szerencsések.

Ami Magyarország helyzetét illeti, úgy gondolom, hogy a többi európai uniós tagországhoz hasonlóan megpróbálja kihasználni az unió kínálta előnyöket, ugyanakkor megtartani az ország kultúráját és hagyományait is. Ha csak gazdasági szempontból vizsgálnánk az emberi kapcsolatokat, akkor mindnyájunknak egy nyelvet kellene beszélnünk, egy szabályrendszert kellene követnünk, ugyanazt az ennivalót ennünk és ugyanazokat az árukat vásárolnunk. Azonban – szerencsére – az emberek jóval többek, mint gazdasági mutatók vagy a fogyasztás mutatói. A megfoghatatlan dolgokat, mint a nemzet, az eszme, avagy honnan származunk és mit hoz a jövő, sokkal nehezebb megfogalmazni. Ezért is vannak ezzel kapcsolatban olyan heves viták az uniós tagállamok között. Magyarországnak nagyon negatív sajtója volt az utóbbi időben, és ezt nem tartom igazságosnak. Az EU-nak követnie kellene a saját szabályait, de nem kellene azokat tetszőlegesen megváltoztatni és más nemzeteknek megmondani, hogy mit kell tenniük.

Ha a bevándorlás kérdését vizsgáljuk, úgy vélem, vannak szempontok, amelyek segítenének ezt a vitát perspektivikusan megoldani. Először is, ha megnézzük az EU-tagállamokban az 1000 állampolgárra eső menedékkérők számát, Magyarország az élen van, hiszen 17 menedékkérő esik 1000 főre. Ezzel szemben Németország 4 menedékkérőt fogad be 1000 főre számolva. Világosan láthatjuk tehát, hogy Magyarország nagyon kemény munkát végzett a menedékkérők kérvényei elbírálásakor, betartva az EU irányelveit. A helyzet akkor változott meg, amikor Németország felfüggesztette a Dublini Egyezményt, és a bevándorlók felhagytak azzal, hogy mindenáron Németországba jussanak. Ez vezetett az október 2-i kvótanépszavazáshoz. Németországnak most egymillióval több embert kell ellátnia, és ezért szét akarja őket osztani a többi uniós tagállam között. Ha Magyarország eredetileg 100 000 ember befogadásába egyezett volna bele, az nagyságrendileg olyan, mintha az Egyesült Államok 3.2 millió embert fogadott volna be. Ha ebben a megvilágításban nézzük a kérdést, érthető, hogy miért váltott ez ki ilyen feszültséget.

A legnagyobb szégyen az, amikor a kialakult helyzetre azt mondják, hogy a magyarok, a szlovákok vagy a lengyelek barátságtalanok, nem törődnek mással, s ezzel idegengyűlölőknek, avagy még rosszabbaknak állítják be őket. Ez nem fedi a valóságot, és nem kellene ebben a fényben feltüntetni ezeket az országokat.

- A magyar kormány egyedi és a mainstreammel szembemenő merész hangja miatt Brüsszelben, avagy Washingtonban is sokaknak szálka a szemében. Éppen ezért amerikai környezete hogyan reagált a döntésére, voltak ennek a lépésének ellenzői?

A családunk legtöbb tagja különösnek találta, hogy egy másik országban folyamodunk állampolgárságért. Az Egyesült Államok nagyszerű ország, és nagyon színes. Mi mégis azt akartuk, hogy a gyerekeinknek lehetőségük legyen Magyarországon is élni, s hogy a világ ezen részéhez állampolgárság által is kötődjenek. Ugyanakkor nem hiszem, hogy bárki is nagyon meglepődött volna, hiszen már 13 éve külföldön élünk.

- A felvidéki magyarság vészesen fogy, s ebben szerepe van annak is, hogy sokan megtorpannak, s nem adják a gyermeküket magyar iskolába. Az ön gyermekei magyar óvodába járnak, magyarul tanulnak, s nem német, francia vagy más nyugati nyelveken. Miért tartja fontosnak, hogy három gyermekének magyar jövőt mutasson?

Számunkra nagyon fontos, hogy a gyerekeink integrálódjanak a magyarországi életbe. Ehhez a legfontosabb lépés, hogy megtanuljanak magyarul. A nyelv és a kultúra az emberi gondolkodás sokszínűségének a része, ezáltal hozzáférhetővé válnak az eszmék. Ráadásul a magyar kultúra nagy örömforrás lehet majd a gyerekeink számára a későbbiekben is.

- Önnek rendkívül fontos volt, hogy állampolgársággal is megerősítse a magyarsághoz a kötődését. Vannak tervei, amik ezt a kötődést a gyakorlati életben, avagy a szakmai életében, pályafutásában – a magyarságához való őszinte ragaszkodása mellett – más tartalommal is megtöltenék?

Miután lejár a megbízatási időnk és befejezzük a nemzetközi iskolában a munkát, nagyon szeretnénk többet megtudni a magyar oktatási rendszerről. Az a tervem, hogy szakmai körökben elmondanám a tapasztalatokat, megosztanám az ötleteimet, amennyiben van irántuk érdeklődés, hogy ezzel is bizonyos mértékben elősegítsem a fiatalok tanulását. Olyan világban élünk, amelyben egyes területek szorosan összefüggnek, és egyensúlynak kellene lenni a világgazdaság és az állampolgár élete között.

- Igazgató úr, egy rövid kérdés beszélgetésünk végén. Ön hogyan éli meg, milyen ma magyarnak lenni?

Természetesen, nagyon örülünk a lehetőségnek, hogy már Magyarország állampolgáraiként élhetünk. Nagyon szeretjük a mi kis falunkat, úgy érezzük, ez nagyszerű hely, ahol a gyerekeink a gyerekkorukat tölthetik. Házat is vásároltunk már Magyarországon, amire már úgy tekintünk, mint az „otthoni bázisunkra”. Az elmúlt években olyan sok országban éltünk már, de most felismertük a helyzetet, és már tudjuk, ide nem csak egy rövid időre érkeztünk, s ez nagyon jó érzés.

/forrás: hírek.sk/