Mint vidékről a nagyváros világába frissen belecsöppent halandónak az egyik legkülönösebb élmény látni, hogy a budapestiek hogyan értelmezik a kerékpáros közlekedés fogalmát. Ez itt olyan, mint Kínában a kung-fu: nem sport, hanem életforma. Akármennyire meresztettem a szemem, csak elvétve láttam egy-két rendes, mezei biciklit, normális vastagságú kerekekkel, átlagos színű vázzal, közép árkategóriában. Viszont már második pesti napomon majdnem az életemmel fizettem azért, mert át akartam menni a zebrán, mikor a lámpa zöldet mutatott. Egy raszta, cicanadrágos panelhippi ugyanis olyan sebességgel száguldott át Ferrari árkategóriás versenykerékpárján a piroson, hogy látni véltem utána a kondenzcsíkot. Még jó, hogy nem tettem kárt a járművében. Biztos drágább volt, mint az életem.

Még jó, hogy nem tettem kárt a járművében. Biztos drágább volt, mint az életem.

De nemcsak a gyalogosok passzív szókincse bővül, mikor munka után kirajzanak, és neonszínű, passzentos szerelésben gurulnak el a dugó mellett a Szabadság-hídon, ellehetetlenítve ezzel a motorosok számára a kerékpársávos előzést. Igaz, hogy a rikító ruhákban rendkívül jól láthatók, de mit ér az, ha túl későn jössz rá, hogy a neonsárga valami, amit láttál, nem a romlott párizsitól van. Mégis, viszonylag kevés ilyen balesetről hallok, úgyhogy valamelyik fél nagyon jól csinálja. Én sejtem, melyik.

Viszont kíváncsi lennék arra is, hogy vajon mekkora vagyonkát lehetne tőlük bezsebelni szabálytalan közlekedés miatt. Mert hogy a KRESZ betartásával nem éri meg cangára pattanni Budapesten, az holtbiztos. Kezdjük ott, hogy zebránál le kellene szállni. Ez a Szent Gellért téren nagyjából 3-4 alkalmat jelent 500 méteren belül. És akkor még az építkezések miatti fennakadásokról, a piros lámpákról, az elsőbbségadásról nem is beszéltünk (ja, meg a kötelező haladási irányról sem, például hogy az egyirány tényleg egy irány-e). Nem tudom, terveznek-e munkahelyeket teremteni a helyi szolgáló-védő erőknél, de van egy ötletem, hogyan lehetne.

Mintha másik világba lépnék, amikor hazaérkezvén elsétálok a vasút melletti kocsma előtt. A rozsdás, kékesszürke kempingeknek bérelt helye van, egy bácsi épp most köti el az övét, és billeg hazafelé, hiszen az asszony megmelegítette a húsos káposztát vacsorára. Végigkísérem a tekintetemmel, amíg be nem fordul a főútra. Talán csak az autósok káromkodása ugyanaz.