Az egykor a Szolnoki MÁV SE színeiben versenyző és ma is a vidéki nagyvárosban élő sportember az érdeklődésre, hogy milyen egészségi állapotban várja a jeles dátumot, így felelt: "Hetente kétszer teniszezem, úgyhogy panaszra nincs okom. Összességében azt mondhatom, hogy jól vagyok."

Elárulta, hogy Szolnokon már a születésnap előtti héten nagy volt a forgalom körülötte, interjúkra hívták, és éppen a születésnapján, május 2-án ünnepélyes keretek között kapja meg a város díszpolgára címet.

Amint azt felelevenítette, mindent Szolnoknak köszönhet, pedig máshogy, fényesebben alakulhatott volna a pályafutása, talán már a tokiói olimpián is szerepelhetett volna, ha enged a csábításnak, és valamelyik fővárosi klubhoz igazol. Ám ő lokálpatrióta lévén maradt. Nem tagadta, érezte annak hátrányát, hogy nem ment Budapestre, hű maradt Szolnokhoz.

"Nekem mindig többet kellett teljesítenem, mert a pesti klubok a saját embereiket akarták a válogatottban látni. A ranglistán mindig olyan helyen kellett végeznem, hogy véletlenül se lehessen kihagyni a csapatból" - mondta, de rögtön hozzátette: ezt csak a vezetők érzetették vele. A vívókkal sporttársi, baráti kapcsolatban állt, sőt, a társak kiálltak mellette, harcoltak is érte. Igaz, hozta is az eredményeket, Budapest-bajnok, országos bajnok is volt.

Pályafutásának csúcsa egyértelműen az olimpiai bajnoki cím, amit nem akárhol, hanem Mexikóban, magaslaton harcoltak ki, ahol, megfogalmazása szerint "a mennyekhez is közelebb voltunk".

Szomorúan jegyezte meg, hogy a vívóélet Szolnokon ma csak "pislákol", holott az ő idejében három első osztályú csapata is volt a városnak.

A mai vívást a sportújságon keresztül követi, szurkol a versenyzőknek, és ha meghívják, elmegy a különböző eseményekre.