A nagy tömegre a rendőrök is felkészültek, a legtöbb helyről elzavarták az autósokat, hogy elférjenek az emberek. Emiatt viszont, meg a lezárt Erzsébet híd okán, óriási lett a dugó. Ráadásul a Pollack Mihály téri parkolóházig se engedték be a kocsikat, ami mondjuk nem volt jó ötlet. Pedig kaszált volna az üzemeltető, az biztos.

Ezúttal ugyanis olybá tűnt, mindenki a Múzeum körúton sütkérezve akarja meghallgatni a Nemzeti dalt meg az ünnepi beszédet. Volt kokárdaárus is bőven. Az egyik néni maga horgolta a piros-fehér-zöld kitűzőt, az ő munkája volt a legszebb. Le is cseréltük az óriás kokárdánkat szép népi hímzésűre.

Fél tizenegy felé lépett mikrofonhoz a miniszterelnök. Retorikai szempontból tízes skálán nyolcas erősségű beszéd volt, nem véletlen, hogy sokszor szakította meg taps. A hallgatóság azt kapta, amire vágyott, egy jó előadótól. Az eddigi tettek felsorolása, az összetartás erősítése, az ellenségeskedők felemlegetése - remek beszédírói teljesítmény. A végére maradt a Széll Kálmán-terv és a nehezebben emészthető dolgok, tán ezt el is lehetett volna hagyni. De a cél a teljes spektrum felvázolása volt, új alkotmányostól, mindenestől.

A Lánchidat ezúttal nem zárták le. Pedig az Akadémia épülete előtt jó ötlet volt régen a huszárok felvonulása, meg a kirakodóvásár, Landerer-nyomdával, érdekes feladatokkal a gyerekeknek. Tovább sétáltunk egészen a Kossuth térig. Brutálisan hosszú sor várt arra, hogy bejusson a parlament épületébe, megnézni a koronát. Az őrségváltáskor a zászlónál alig tudott eljönni a három díszszázados katona.