2014-11-10 15:36:00 superadmin
Nyugat-Svájc hegyvonulatai mentén vár minket a világ egyik legnagyobb és legpatinásabb síterepe. Svájc legnyugatibb csücskében, összeépítve a francia síterepekkel fekszik Champéry, ez a patinás és romantikus kisváros. Sajtkedvelők, szűzhó-imádók és kalandozó magyarok számára kihagyhatatlan.
Nem vitás, inkább Franciaországba kellett volna menni. Itt, a Portes du Soleil síterepen sok olyan tető van, ahol egyik irányba Franciaország, a másikba pedig Svájc lejtői várakoznak, de ezúttal Svájcot választottuk. Csak később, a völgyben tudtuk meg, hogy amin leereszkedtük, a Svájci Fal nevű pálya volt. Az európai rendszerbe nem illeszthető a nehézsége, a zöld, kék, piros, fekete pályák helyett ezt narancssárgának nevezik, de a helyiek inkább barna pályának mondják ezt a félelmetes lejtőt, könnyen ki lehet találni, hogy miért.
A hegytetőn még minden szépnek tűnt. Alattunk Champéry, ez a gyönyörű ősi svájci kisváros, amely az elsők között fedezte fel a síturizmusjelentőségét, körülöttünk pedig a világ második legnagyobb síterepe, a Nap Kapuja, azaz Portes du Soleil. Hogy mekkora ez a terep, arra a legjellemzőbb adat, hogy öt nap alatt négyszer tévedtünk el, kétszer azt sem tudtuk, melyik országban vagyunk, egyszer pedig csak a felvonókezelőnek könyörögve tudtunk visszajutni a svájci oldalra a ködös alkonyatban. Jobb zsebben az euró, bal zsebben a svájci frank, plusz egy GPS, eza túlélés záloga. Ugyanez adatokkal kifejezve: 2000 méter feletti magasságban 194 sílift, 650 kilométer pálya ugyanazzal a síbérlettel – ebből már látszik, hogy egy hét alatt képtelenség besíelni mindent. És nekünk pont a Svájci Fal kellett. Ez a pálya csak egy kilométer hosszú, de 331 métert esik, vagyis egy negyven százalékos lejtő, rajta két méter hó, még szerencse, hogy az aljában van az egyik legjobb menedékház. Végül épségben kérjük ki a léleknyugtatót.
Aki Svájcba megy síelni, talán úgy gondolja, egyszer az életben! A világ legmenőbb terepei nem olcsóságukról ismertek, de itt, Svájc nyugati csücskében, Valais vagy németül Wallis tartományban talán mérsékeltebbek az árak, mint a keleti terepeken. Két órára van Genf, egy kisnyomtávú vonat úgy hoz fel a repülőtér felől, hogy csak tíz métert kell gyalogolni a buborékos sífelvonóig. Champéry ennek a liftnek sokat köszönhet, hiszen a síterep a jóval a falu felett van, lifttel kell visszajönni is. Patinás, békebeli szállodái, világszínvonalúcurlingpályája és a csodás kilátás a Dents du Midi hegyvonulatra önmagában világhírűvé tenné. De a síterep!
Erre az első nap mindjárt csalódás. Szakad a hó, a pályakezelők meg sem próbálnak ratrakolni, buckák, hófúvás, erőlködés. Tiszta időben sem átlátható a terep, hát még így. A profik azonban biztatnak: majd másnap, a szűzhóban.
Nos, aki még nem síelt szűzben, az máshol talán azt mondaná: megvagyok én enélkül is. De itt, Champéry felett, ahol a világ egyik legszebb, legideálisabb terepe van, rajta pedig a második reggelen a nyolcvan centis érintetlen porhó, a veszélytelen, jó belátható, széles terep, a szikrázó napfény, kénytelen vagyok én is kimondani: egyszer az életben! Máris rajtam a széles léc, és már megyek is barátom, oktatóm és „jóakaróm” , Norbi nyomában. És láss csodát: egy forduló, két forduló, és megy! Ezt nézd meg, Norbi! Már ott tartok, hogy akár hármat is fordulok egy-egy óriási esés között. Az esések másfélék, mint a kezelt pályán. Puhábbak, barátságosabbak, hátrányuk viszont, hogy egy méter mélyen eszmélünk a sötét hótakaró alatt. Baj csak akkor keletkezik, ha kikecmeregve a hó alól egyik sílécünk nincs meg, barátainkkal együtt egy órán át hiába keressük a szikrázó és meredek hómezőn, majd amikor Norbiék segítségért indulnak a végtelen völgybe, magunkra maradunk a svájci fehér csöndben. Távol a pályáktól, a menedékházaktól, a síliftektől, a civilizációt pedig csak a lenyugvó nap előtt elhúzó utasszállító gépek jelentik.
És akkor megcsörren a mobiltelefon: „Halló, kisfiam, anyu vagyok, hát szia, hogy vagy, minden rendben, jól telik a síhét? „Igen, anyu minden rendben, minden csodálatos, főleg most, hogy hívtál. ”
A krónika kedvéért, a sílécem soha nem lett meg, talán a tavaszi első túrázók leltek rá több tucatnyi más léccel együtt, amelynek elvesztését bejelenteni sorban álltunk a síkölcsönzőben.
Estére már csak egy jó sztori marad az ijedtségből, raclette és fehérbor melletti idill. Valais tartomány tipikus estéje: az óriási sajtguriga lágyuló felületét óvatos mozdulattal kaparják a tányérra a gyöngyhagyma, a krumpli és a savanyú uborka mellé, a hagyományos raclettesütő lángja pedig szépen törik meg a rizling buborékain. Egyszer az életben ezt is látni kell.