Ön álmodik zenével?

Volt, hogy álmodtam egy-egy zenét, sőt arra is volt már példa, hogy egy olyan művet, amit itthon leírtam, először megálmodtam, de furcsa módon a zenével való kapcsolatom rémálomszerű szokott lenni. Gyakran álmodom, hogy valahol egy nagy koncerten kell játszanom. Odamegyek a hangversenyre, elkezdenék játszani, de egyszer csak elkezdenek letörni az orgonabillentyűi, egyre jobban körül vagyok szorítva, és nem tudom folytatni a koncertet. De mindig úgy tekintettem egy hangversenyre, mint egy felszállt repülőre, ami amikor már a levegőben van, azt méltósággal és biztonsággal le lehet rakni a földre. De innentől fogva az elejétől a végéig felelősségem koncentrálni. Ez egy olyan tudatállapot, amibe én magam és a közönségem is bekerül. Éppen ezért ezt egy rossz állapotban lévő orgonával is végig kell tudnom csinálni.

Hogyan képzeli el a zenét, amikor játszik?

A zene számomra egy olyanfajta szellemi entitás, egy olyanfajta szellemi összefűződés, mintha például valaki most elkezdene egy Kosztolányi könyvből olvasni. Akkor egyszer csak valamilyen módon megindulna a halottak feltámadása, és Kosztolányi itt lenne közöttünk. Ez ilyen értelemben pontosan igaz a zenére is. Vannak hangulati állapotok, vagy jó vagy rossz, és egyszer csak jön egy olyanfajta történés, ami teljesen kirajzol egy eddig ott nem lévő személyiséget, ami vagy a szerző vagy maga a zene. És egyszer csak úgy érzi, hogy ennek az aurájának a bűvkörébe került, és elkezdi éreztetni önmagát.

Egy zenész hogyan jár a világban, miben különbözik a hétköznapok szemlélete a többi ember szemléletmódjától?

Van bennünk valami alapvető nagyképűség, azért, mert néhány nagyon szerencsés rokon hivatással egyetemben mi is elmondhatjuk magunkról, hogy internacionálisak vagyunk. Bennünk, muzsikusokban megvan ez a mérhetetlen szabadságérzés, ami persze nyílván korlátozott, hiszen most már nem csak területeket veszítünk, hanem területen belül is veszítünk területet. Száz évvel ezelőtt az úgynevezett felsőbb körökben tíz emberből öt szerette a klasszikus zenét. Aztán ez lecsökkent háromra, kettőre, és ilyen értelemben, ha kimegy az utcára, a klasszikus zenét szeretők száma statisztikailag nem igazán mutatható ki.

Ha kimennék az utcára és találomra megszólítanék embereket, ezeknek túlnyomó része semmifajta közelséget nem ápolna a zenével, de mégis, hogy ha hirtelen megszólalna egy szimfonikus zenekar, és elkezdené játszani a Kis éji zenét vagy az Örömódát, akkor ezeknek az embereknek a kilencven százalékának fülig érne a szája egy pillanat alatt. Ilyenkor tisztázhatjuk azt, hogy az emberek nem a klasszikus zenét nem szeretik, hanem általában idegenkednek mindentől, amit nem ismernek.

Hogyan készíti elő a lelkét, mielőtt leül zenélni a koncerteken?

Nem hiszem, hogy előkészítendő dolog, inkább azt tudnám mondani, hogy kicsit úgy működik az emberi agy, mint amikor a PC-n egyszerre több ablak van nyitva. Valahol ez az egész, a koncertre készülődés, a belső koncentrációgyűjtés olyan, mintha a háttérben egy titokban kinyitott Windowsban dolgoznánk. Az ember látszólag éli az életét, kávét iszik, és beszélget másokkal, de valahol ez az alsó Windows dolgozik. Ma már messze vagyunk attól, ami a 19. században még jellemző volt. Az idealista művészállapot ma már nagyon ritka. Legalábbis az én életemben teljesen más helye van a visszavonultságnak és az önmagunk belsejében töltött mélytengeri utazásnak.

Mi kell ahhoz, hogy a zene megérintse az embereket?

Lélek. Vannak olyanok, akiknek olyan a lelke, mint a kansasi szürkeség, sivatagos. Aki szerencsés, az kap valamit, ami által a kis házával együtt elrepülhet Óz színes birodalmába, Smaragdvárosba. De ez egyáltalán nem általános.

Mire van szüksége a világunknak, amit egy művész megadhat?

Valószínűleg az alázatra. Ha valaki tudatlan vagy műveletlen, akkor akár még valamiféle álöntudattal is élhet, és gondolhatja magát nagyon tuti embernek. De ha valaki szembe találkozik Botticelli Tavaszával, és van benne minimális fogékonyság, akkor össze kell, húzódjon, hogy milyen hatalmas az az alkotás. Ki tudja, hol van az a két marék hamu Botticelliből. De mégis ezek az emberek ugyanolyanok voltak, mint mások, és létre tudtak hozni egy olyan magasabb szintű szellemi alkotást, ami nem árt, ha az embert visszafogottságra kényszeríti önmaga megítélését tekintve.

Amikor nem zenél, hanem íróként alkot, akkor miben más ez az alkotói folyamat?

Ugyanazt tudom mondani, amit előbb is mondtam erről a háttérben dolgozó Windowsról. Amikor megírtam a regényemet, akkor először 100 oldalig jutottam, aztán betettem egy asztalfiókba, és nem törődtem vele. Később egy neves kiadó megtudta, hogy ez létezik, és kérte, hogy adjam be neki. Nem volt befejezve, és nem is volt elképzelésem, hogy hogyan fejezzem be, mert nem volt tudatosan végiggondolva. A Gresham-palota földszinti csodaszép kávézójába ültem be, kibámultam a budai panorámára, kértem három presszókávét, és úgy írtam meg a maradék 50 oldalt, hogy közben végig a Duna-partot bámultam, és inkább azon gondolkodtam, hogy mit látok a másik oldalon, mint amit ír az ujjam. Akkor éreztem azt, hogy az emberben az öntudatától függően egy alsóbb tudat létrehozhat valamit. Kevesebbet tudtam hirtelenjében elmondani az éppen aktuálisan leírt mondataimról, mint arról, ami az ablakból látszik. Egyszerre tényleg olyan volt, mintha az embernek egy belső, mélyebb szintjén valaki folyamatosan diktálna valamit.