A kötelező látnivalókon kívül számtalan érték, érdekesség akad itt, amelyre az úti könyvet bújó turista aligha bukkan rá. Mielőtt órákig pózolnánk egy jól beállított fotó kedvéért az 1600-ban épült Sóhajok hídja előtt, vagy a tömött sorokban várakoznánk a Frari, ferences rendi templom pénztára előtt, térjünk be egy helyi kávézóba, és figyeljük a nyüzsgő tömeget. Mindenképpen érdemes szóba elegyedni a kávézók teraszán ücsörgő, legjobb idegenvezetővel: a velencei lakossal.

A helyieknek egyre nagyobb fejtörést okoz az otthonaik megmentése.

Elmeséli nekünk, hogy a felmenői kétkezi munkával alakították át a velencei lagúna 1300 négyzetkilométernyi mocsaras területét, hiszen a homokos zátony előtte teljesen járhatatlan volt. Velencét eredetileg néhány centiméterrel a dagály vízszintje fölé álmodták meg. A cölöpöket a lagúna iszapjába süllyesztették, a folyókat elterelték, a dagály elleni fokozott védelmet pedig a 14. század óta rendszeresen megerősítik. A talaj egyre zsugorodik és a tengerszint egyre emelkedik. Míg a turisták mit sem sejtve gyönyörködnek a város nevezettességeiben, a helyieknek egyre nagyobb fejtörést okoz az otthonaik megmentése. A tenger apály-dagály játékát kijátszva, ügyesen építkeztek, de a természet változását ők sem kerülhetik el.

A helyiektől tudom azt is, hogy a magyar turisták ismertetőjele a gondosan előre csomagolt, hatalmas, kolbászos szendvics. A magyar kolóniák valóban kitűnnek a lépésben haladó, kirakatbámuló tömegben a Rialtó hídon, miközben rendre séta közben csemegéznek. A költséghatékony megoldást előnyben részesítő honfitársak éppen a legjobb helyi specialitásokról maradnak le így.