Beszélgetőtársunk túlsúlyos gyerek volt. Talán 14-15 éves lehetett, amikor elkezdett fogyókúrázni. Először csak diétázott, minél kevesebb szénhidrátot akart a szervezetébe  juttatni, de aztán egyre több ételt vont meg magától, míg végül szinte már semmit sem evett.

Mit él át egy anorexiás beteg?

Lefogytam, megdicsértek és ez tetszett nekem, de aztán elszaladt velem a ló. Egyedül csak az érdekelt, hogy elérjem a kívánt testsúlyt, de aztán egyre többet akartam leadni, míg nem 85 kilóról 43 kilóra fogytam le úgy, hogy 174 cm vagyok. Előfordult, hogy napokig nem ettem, vagy csak nagyon keveset. Egy szem borsó egy napra, valljuk be nem túl laktató. Az anorexiások egészen másképp látják a saját testüket, mint a külső szemlélők. Ezt csak azok érthetik igazán, akik már átéltek ilyet, vagy ehhez hasonló betegséget. Még 43 kilósan is kövérnek éreztem és láttam magamat. Tehát mást láttam a tükörben, mint ahogy valójában kinéztem. Torzult az önképem.

Tudtad, hogy beteg vagy?

Nem ismertem fel, hogy beteg vagyok, amíg fel nem hívták rá a figyelmem. Számomra egy idő után természetessé vált, hogy nem eszem rendesen. Összeszűkült a gyomrom, egy idő után nem is korgott, még is folyton az ételen járt az eszem. Megváltozott a jellemem. Nem volt humorom, nem éltem társasági életet, mert nem is volt hozzá kedvem. Szabadidőmben csak aludtam és annak is nagyon örültem, mert addig sem ettem. Ha ettem is valamit, azt sem mások előtt. Évekig nem ettem másokkal együtt, vagy mások előtt. Leginkább csak főztem a többiekre, hogy ezzel kompenzáljam azt, hogy én nem eszem. Egyre bővebb ruhákat hordtam még 43 kilósan is, olyankor az eredmény nem is nagyon látszott, hacsak a ruhán nem látszódtak át a csontjaim, illetve nyáron jóval fázósabb voltam.

Milyen érzés volt, hogy megvontad magadtól az ételt?

Észre sem vettem. Megszoktam, hogy nem ettem, sőt büszke voltam magamra, hogy ezt kibírtam. Nálam az anorexia később bulimiával párosult. Tehát, amit ettem azt utána kihánytam, sőt hashajtót is szedtem. Mindképpen kiakartam vezetni a szervezetemből az elfogyasztott ételt.

Hogyan hánytattad magad?

Először fogkefével kezdtem, mert az interneten azt olvastam, hogy azzal is működik a dolog.

Az interneten olvastad?

Igen, mert akkor minden ilyen betegségnek volt egy álneve a neten, ami alapján rá lehetett keresni, hogy tanácsokat adjanak egymásnak arra, hogy miként vonják meg maguktól az ételt, vagy hogyan hánytassák magukat. Ráadásul az anorexiásoknak és a bulimiásoknak is volt külön jelük, különböző színű karszalag képében, ami inkább ilyen spárgaszerű karkötő volt. Én pirosat hordtam, ami akkor az anorexiát jelentette. Erről a jelről csak a betegek tudtak, még is ezzel próbáltuk valahogy felhívni arra a figyelmet, hogy miben szenvedünk ahelyett, hogy kimondtuk volna. Igazából ez, valamilyen szinten egyfajta elismerés is volt köztünk. Ezzel tisztelegtünk egymás előtt, illetve elismertük a másikat, aki szintén kibírta étel nélkül vagy hánytatással. Visszagondolva ez persze kissé szürreális és beteg dolog volt. Nálunk a suliban három anorexiás, illetve bulimiás lány volt velem együtt, akikről tudok. Az egyikük még a blogjában is említést tett arról, hogy miként éli meg a betegségét.

Bűntudatod volt, amikor ettél?

Igen. Megettem egy fél vagy egy szelet almát és úgy éreztem máris 10 kilót híztam. Ezért inkább csak csipegettem az ételekből, aztán néha nem is ettem. Leginkább csak vizet ittam.

Milyen külső jelei voltak az anorexiának?

Rendkívül fáradékony voltam, rengeteget aludtam. Megvékonyodtak a körmeim, berepedeztek, betörtek. Kiszáradt a bőröm. A hajam elkezdett hullani, a csontjaim pedig annyira kint voltak, hogy belilult a bőröm (pl. gerincnél, vállnál, csípőnél) és aludni sem tudtam minden oldalamon. Rendszeresen fájt a fejem, a látásom pedig olykor zavaros volt. Ha beütöttem valamimet, rögtön lilafoltom lett a helyén. A melleim pedig kis zsáknyira zsugorodtak.

Tetszettél így magadnak?

Ezeket a dolgokat akkor nem vettem észre, illetve nem úgy tekintettem erre, hogy én beteg vagyok, és ezek annak a jelei. Engem csak a fogyás érdekelt.

Nem féltél, hogy belehalsz?

Tisztában voltam vele, de ez sem érdekelt. Szerintem, aki  tényleg beteg, addig csinálja, ameddig valaki fel nem hívja a betegségére a figyelmét, hogy változtasson.

Hogyan sikerült meggyógyulnod?

Ezt nehéz megmondani. Ez nem napok vagy hetek kérdése, inkább éveké. Elkezdtem újra enni, visszanyertem egy normális testsúlyt, de a testképzavart nagyon nehezen lehet legyőzni. Ez 8-9 éve történt, azóta figyelek arra, hogy mennyit és mit eszem, de amikor a tükörbe nézek, még mindig nem tudom eldönteni, hogy reálisan látom-e önmagamat. Tehát ennek agyban kéne eldőlnie úgy, hogy a beteg ne másképp lássa magát. A gyógyulásban a családom, a barátaim és az iskola vezetői segítettek. Elküldtek pszichológushoz, de az egy külön történet.

Az interjú folytatásáért kattints a www.kozepsuli.hu –ra!