Khinaliq (Hinalig) lakói 2500 méter magasan, a Kaukázus rejtekében élnek. 2006 előtt még út sem vezetett ide, három hónap volt, mire leértek a lakók a legközelebbi faluba. Télen ugyanis teljesen elszigetelődött a település. Aztán egy elnöki látogatást megelőzően épült egy kanyargós, egysávos út. Sofőrünk izomból tekerte a kormányt, de még így is egyszer levágott egy kanyart, és kiegyenesítette, a lejtős, lankás mezőn áthajtva.

Egyszer megálltunk egy magaslatnál. Derék helyi barátunk felhajtott az emelkedőn, és húsz centire a szakadék szélén megfogta a járművet a dobtárcsás fékekkel. Remek mutatvány volt, csak kár, hogy én is benne ültem a kocsiban.

Khinaliqot elérve megszűnt az út, komoly infrastruktúra nincs. A vizet a közeli forrásból nyerik. A férfiak birkát tartanak, a nők szőnyeget szőnek. A termékeket aztán cserélgetik, eladják. A házak egyszintesek és laposak. A tető egyben a következő, felső utca járdája is, lehet rajta közlekedni.

A vendégeket az idősebbek örömmel fogadják, a gyerekek közül voltak, akik imádták, hogy fényképezzük őket, voltak, akik kaviccsal szórtak meg.

Az eldugott, titokzatos falu lakóinak nyelve is érdekes. Csak ők beszélik és értik, kétezer-ötszázan, a hegyek ölelésében. A második világháború idején a németek khinaliqokat akartak használni, hogy segítségükkel továbbítsák az üzeneteket, mint ahogy az amerikaiak a navahókkal csinálták. Végül erre nem került sor. A fura nyelvű nép eredete is érdekes. Van, aki szerint a médek leszármazottai, mások türk törzsnek tartják őket. Egy biztos: az azerbajdzsániak haja tömött, fekete, a khinaliqok között pedig szőkék és szürke, zöld szeműek is vannak.

A házak közül néhányon már ott a parabolaantenna, működik a mobiltelefon, de igazi boltot nem láttam, kévét válogató nőket viszont igen. A világ még nem rontotta meg a khinaliqokat.